A zújvidéki lány esete Pesten

AZ ELSŐ MUNKANAP

Természetesen korábban érkeztem a megbeszéltnél. Nem mondom, hogy túl korán vágódtam be, de még a főnök sem volt bent. A többieknek meg elképzelésük sem volt arról, hogy mit kezdjenek velem. Leültem és vártam. Az első öt percben mégsem pofátlankodhattam oda a többiekhez, hogy na, akkor lássam, mi folyik itt.

Végre megjelent a főnök, aki ismételten bemutatkozott, mert mint kiderült, szemüveges Ildi egy kicsit sem hasonlít kontaktlencsés Ildire. Aztán meg jött a kérdés, hogy akkor én pontosan mennyit is akarok bejárni? Nem többet a kötelezőnél, természetesen, de azért jól esik tanulni. Én erre egy lehetőségként tekintettem, ami habár elvette az időm a tanulástól, és alaposan a hátsómba is harapott, de attól én még élni akartam vele. Elvégre is, azért vannak a lehetőségek, hogy az emberek megragadják őket. Ennek ellenére a főnök közölte velem, hogy be sem kell járnom amúgy, ha nem akarok, ő lepapírozza a dolgokat. Viszont nem éppen így akartam kezdeni a jogi karrieremet.

Az első munkanapomon szinte semmit sem csináltam. A semmit értsük úgy, hogy bólogatva ismerkedtem meg a magyar jogrendszerrel, jegyzeteltem, hogy melyik törvénykönyvek lesznek a kötelező háziolvasmányaim másnapra, végezetül rájöttem arra, hogy semmit sem tudok. Vagyis valójában mindent tudok, de igazából semmit. A jogrendszereinkben sok a hasonlóság, és nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy valaki elolvassa és megértse például az öröklés menetét. Nekem inkább a nyelvvel volt gondom. Össze kellett kötnöm az általam ismert szerb fogalmakat a magyar szavakkal. Oh, hogy mennyi ideig neveztem izének a köteles részt, mert valahogy sehogy sem akart bennem megmaradni, hogy ez lenne a nužni deo magyar megfelelője, amit annyiszor emlegettünk a tanulmányaim során.

Már a hetedik évemet gázoltam a jogi tanulmányaimat illetően, és úgy ültem ott az irodában, hogy még csak meg sem tudok mukkanni, mert még annyit se tudok. Nem kicsit volt szar érzés rájönni arra, hogy lehúzhatom a vécén a „tudásomat” meg a diplomámat. Viszont nem csődtömegként akartam ott ülni, és nap mint nap bejárni. Eszembe jutott, hogy annak idején, amikor elkezdtem az egyetemet, akkor sem tudtam semmit. Most ha semmit se, de valamit azért mégiscsak tudok. Lényegében csak össze kellett kötni a tanultakat azzal, amit először hallok. Azért meggondolatlanság lenne azt mondani, hogy semmilyen alapom sincs, amire építhetek. Akkor én is elgondolkodnék azon, hogy minek jártam egyetemre, és mit csináltam eddig.

Valami befejezését is kellett keríteni az első napnak. Végigültem egy hagyatéki tárgyalást, majd pedig kiveséztük a dolgot. Három személyt ismertem meg a főnökömben. A professzionális jogászt, a hatalmas tudással rendelkező professzort, valamint egy laza csávót, aki a lábával a tárgyalóasztalon viccelt az alkalmazottjaival. És azt kell mondanom, hogy ez igenis csak úgy az ölembe hullott.

ÉN, A KÖZJEGYZŐ

Három helyre dobálgattak, attól függően, hogy hol van rám szükség, illetve hol tudnék valami újat tanulni. S el kell mondanom, hihetetlen dolgok történtek. Voltak jókedvű örökösök pirosban, volt sírdogáló özvegy, akire a férje nem sokat hagyott, csak azt a hatvan millió forintot a bankban (kb. 150 000 €). Egy alkalommal felügyelnem kellett a klienseket, amikor megtekintettek valamilyen iratokat, ugyanis egyszer felügyelet nélkül maradt egy ügyvéd, az pedig megette a végrendeletet. Előbb azt hittem, hogy ez valami metafora akart lenni arra, hogy elherdálta, de mint kiderült, egyszer egy ügyvéd tényleg megevett egy végrendeletet. Tanúja voltam felhatalmazás hitelesítésének is, ahol a kliensünknek fel kellett hívnia a drága feleségét, hogy megkérdezze, mi is a kedves anyósa neve. Aztán meg ott ültem a saját kis irodámban, és a hiteleket dolgoztam fel. Egy senki és semmi lányka, viszont a kamara oldalát használva szinte bármilyen adathoz hozzá tudtam volna férni. Na, de a fenét sem érdekli, Pityi Palkó mennyivel tartozik az OTP banknak.

Két hagyatéki tárgyalás között előszedtem a főnököm professzor énjét. Aztán végül az orosz–ukrán háborúnál kötöttünk ki, meg a fegyvervásárlásnál. Csak egy szerződéshitelesítés után vettem észre, hogy a kliensek tisztán láthatták a főnök képernyőjén, hogy szünetben fegyverbolt után kutat a neten.

Mindemellett felmerül a kérdés, hogy dolgozni jártam-e be, vagy csak szórakozni. Azért jártam be, hogy napi szinten megtörjek, s feladjam. Valójában minden nap feladom, csak nem mondom ki hangosan. Van, amikor pont az orrom előtt vált pirosra a lámpa és padlóféket kell nyomni, közben meg minden repül; a szemem előtt kezdődik a kavalkád a határon, amikor már azt hittem, hogy mindjárt átérek. Na meg a többi, hiszen hosszú a lista. Hirtelenjében úgy vagyok vele, hogy csapot, papot ott hagyok, ennyi volt. Emelem kalapom az előtt, aki még csinálja. Mert nálam betelt a pohár. Nem megy, nem bírom, feladom. Csak épp ezt nem mondom ki hangosan. Duzzogva is, de csinálom tovább. Mert repedés van azon a poháron, ami megtelt, és lassan szivárognak ki belőle az utolsó cseppek, velük együtt pedig az ígéretek sora is, miszerint feladom. Úgy jártam be az irodába, hogy mindent tudok, de valójában semmit sem, és ha nem rakok le egy adag pénzt a fordításra meg a honosításra, akkor semmit sem ér az a rengeteg idő meg pénz, amit a továbbtanulásba fektettem.

Lelkiismeretesen csináltam azt, amit megígértem, a nap végén pedig megírtam a jelentést arról, ami történt. Az egyetem megkövetelte, hogy naplót vezessünk. Én pedig szorgos kisdiákként végeztem el a házi feladatomat, a tanultakat megvitattam a kollégáimmal, mindenek után végighallgattam egy egyetemi előadást, legvégül pedig leültem írni, ugyanis az még mindig hátramaradt. Aztán egy nap megkérdezték, hogy beülök-e Eszterhez. Be. A lehetőségekkel élni kell.

FMH

Eszter volt a közjegyzőhelyettes az irodában, akitől rengeteg mindent tanultam. Persze, a főnökömtől is kaptam egy adag tudást, de az inkább nyelvi dolog volt, felvilágosítás. Ő arra tanított meg néhány nap alatt, amire az egyetemnek évei voltak. Segített összekötni azt, amit szerbül tudok azzal, amit magyarul látok meg hallok. A közjegyzőhelyettesnél viszont a nulláról indultam. Ott megszívtam a dolgokat, viszont jó értelemben. Igen, lehet jó értelemben is megszívni.

A kérdés, ami napi szinten felmerült, az az volt, hogy akarok-e efemházni. Persze, hogy akarok. Daj šta daš.¹ A baj csak az, hogy halványlila elképzelésem sem volt arról, hogy ez mit takar. Fizetési meghagyás – fejtették ki bővebben is, de ettől még nem lettem okosabb. Lényegében még most sem tudom, hogy ez mit jelent, de attól még ott ültem, és oldogattam az ügyeket. Hasznosnak éreztem magam, pedig néha csak a jegyzőkönyvi hibákat javítottam. Valahol el kellett kezdeni, ez pedig nem volt más, mint maga a mélyvíz.

S hogy mennyire is volt mély az a víz? Mindenütt csak azt láttam, hogy VH, meg VH, meg VH. Már egy órája csináltam, amikor megfejtettem, hogy a VH mit is jelent. Csókolom az okos kis fejemet, amiért erre nem kérdeztem rá, mert azt hiszem, égett volna a pofám. Olyan egyértelmű volt. Felmerült bennem a kérdés, hogy ki találja ki az ilyeneket, de aztán hamar rájöttem arra, hogy nálam is olyanok voltak a jegyzetek, hogy JT je na osnovu KZ²… és ez semmivel sem jobb. Egy kívülálló pont annyit ért ebből, mint én a VH-ból. De azért végre leesett a tantusz, és folytatódhatott a munka. Egyik jegyzőkönyv követte a másikat, különböző döntéseket kellett hozni, és mérlegelni kellett.