Felnőttnek lenni
A „létező” és a „készülő” ember
Az évnek még a fele sem telt el, és én már túl voltam tizenegy repülőúton, harmincezer kilométernyi utazáson, egy halálközeli élményen, valamint több olyan abszurd helyzeten, amilyet még egy jó regény kedvéért sem tudtam volna kitalálni, és ha ki is találtam volna őket, akkor sem hitte volna el senki, mondván, „ilyen nincs”. Ezért úgy gondoltam, ideje elgondolkodni az életemen és bűneimen: a mohóságon és a türelmetlenségen. Annak megértésében, hogy bárminemű igyekezetem és önmagam mértéktelen hajszolása ellenére is még mindig csak „készülő” ember, egy álfelnőtt vagyok, Popper Péternek (1933–2010), Magyarország egyik legnépszerűbb pszichológusának a kötete, a Felnőttnek lenni nyújtott segítséget és lelki táplálékot.
„De végül is megértettem, hogy az felnőtt ember,
– aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára,
– aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat,
– aki tudja, hogy a bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára,
– aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja,
– s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.”
Ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy nem mindenki felnőtt, aki nagyra nőtt és betöltötte a tizennyolcadik, huszonötödik vagy éppen a hetvenötödik születésnapját.
Popper Péternek nem volt célja szigorú szabályrendszert alkotni, hanem ahogy ő fogalmaz: „Gondolatokat vetettem fel, amelyek régen foglalkoztatnak, és valószínűleg nyugtalanítani fognak életem végéig.”
Olyan gondolatokat és kérdéseket, amelyek valószínűleg mindannyiunkban felvetődnek, akik érett személyiséggé szeretnének formálódni. Mit jelent felnőttnek lenni? Ki mondja meg, hogy felnőttünk-e már? Igazán felelősséget tudunk-e vállalni önmagunkért?

Popper a születéstől egészen az öregkorig kíséri végig az ember fejlődési fázisait, felhívja a figyelmet a főbb buktatókra, de arra is, hogy ha egy szakaszban esetleg gyerekes énünk győzedelmeskedett felettünk, azért bármikor felelősséget vállalhatunk, és változtathatunk rajta.
A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember – „kisfiú nagy cipőben” – nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas, vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla.”
Fontos gondolatnak tartom a műben többször említett játékosság szerepét, annak hangsúlyozását, hogy nem attól leszünk felnőttek, hogy mindenhez komoran, fontoskodóan, megmondóan és áltekintélyt parancsolóan állunk hozzá, hanem attól, hogy a dolgokat a helyén kezelve, kellő lazasággal vegyük, megtanuljunk nevetni magunkon, elfogadjuk, hogy csak egyszerű, gyarló emberek vagyunk, és hibázunk.
Annak ellenére, hogy Popper rendkívül jól megfogalmazza a felnőttség alappilléreit, hangsúlyozza, nincs tökéletes recept, inkább csak támpontok, önellenőrző állomások, amelyekhez viszonyíthatjuk magunkat.
Időnként meg kell állnunk és önvizsgálatot tartani, hogy mely területeken vagyunk már felnőttek, és melyeken még mindig csak álfelnőttek, és bár nincsen tökéletes recept, vagy talán pont, ezért nincs az az állandó és kíméletlen önkritika és önismeret, amely mindenkinél másképp működik.
De még mielőtt végleg és túlságosan is elmerülnénk az önelemzés feneketlen tengerében, ne feledjük az utolsó oldalon található egyik búcsúmondatot sem: „Pinyó, a Csan-Tao mestere és vén piaci vagány, mindig azt mondta: „Ne foglalkozz folyton magaddal, mert olyan leszel, mint egy bolond macska, ki mindig a saját seggébe akar bújni. Inkább élj.”
Ajánlom mindenkinek a könyvet, aki közelebb szeretne kerülni önmagához és a valódi felnőttséghez.