Szöszmörögni a szövegszerkesztőben
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete minden évben odaítéli szakmai díjait. A szervezet elnökségének döntése értelmében az Év Pályakezdő Újságírója díjat az idén Rizsányi Attilának, az Újvidéki Rádió munkatársának ítélték oda. Ennek apropóján beszélgettünk a fiatal újságíróval.
Mit jelent neked ez a díj, reménykedtél benne, hogy te kapod meg?
– Díjat kapni első hallásra egyszerűen örvendetes dolog, de élő egyenesben azért elgondolkodtat. Bármennyire fontos a visszajelzés, egyáltalán nem mindegy, honnan és hogyan érkezik. Esetemben szakmai szervezetről van szó, a VMÚE-ről, a felterjesztést az a szerkesztőség tette meg, amelyikben dolgozom, és az átadón a felettesem, Öreg Dezső, az Újvidéki Rádió második műsora, azaz a magyar szerkesztőség főszerkesztője méltatott. Mindezt szem előtt tartva hiteles visszajelzésnek érzem, tehát jólesik, és hálás vagyok érte. Nem mondom, hogy reménykedtem benne, de a jelölést nem titkolták előlem eléggé, úgyhogy onnantól fogva volt bennem egyfajta várakozás és kíváncsiság. Az is jelzésértékű lett volna, ha valaki más kapja, kezdődhetett volna a méricskélés: miben teljesített másként, jobban. Mert jó dolog az elismerés, de fontos lenne, hogy építő jelleggel akár negatív kritikát is megfogalmazzunk magunkról, de főleg egymásról, akár a szerkesztőségeken kívül, de a szakmán belül maradva. Mindezt úgy, hogy abból ne sértődés legyen vagy ok nélküli dicséret, hanem jelzés, megfelelő érvekkel alátámasztva.
Hogyan lesz valakiből újságíró, annak ellenére, hogy nem újságírónak tanul?
– Jó kérdés, de az is, hogy mindenképp újságíró-e valaki, ha annak tanul vagy ez szerepel munkahelyi besorolásként a szerződésében. És megmarad-e újságírói minőségében például az, aki többször és szándékosan nem teljesíti a szakmai mércéket, hanem más szempontok szerint végzi a munkát. De hogy a kérdésre is válaszoljak: ami engem illet, még középiskolásként a rossz sorsú Szabadkai Rádióban kerültem kapcsolatba az újságírással. Újvidékre kerülve pedig besétáltam a Vajdaság Ma szerkesztőségébe, ahol Sebestyén Imre főszerkesztő lehetőséget adott a munkára. Ami nélkül biztosan nem lehet újságíró senki. Tőle és Náray Évától ezek alatt az évek alatt rengeteget tanultam, sokféle témával foglalkozhattam. Majd az Újvidéki Rádióba kerülve megismertem a hagyományos szerkesztőség légkörét, úgy érzem, ettől a közegtől is kaptam, főleg az újabb lehetőségek és kihívások által.
Aki újságíró szeretne lenni, hol tudja megtanulni a „szakmát”?
– Mivel nyelv- és irodalomtanárnak tanultam, nem tudom megmondani, hogy az egyetemi képzés során mennyire lehet ezt megtanulni, és nyilván tanszéke is válogatja. Az alapvető ismeretekre biztosan szükség van, ilyen tekintetben nekünk, más szakról érkezőknek van mit pótolnunk. Viszont tapasztalat nélkül mindez mit sem ér. Terepen lenni, a szövegszerkesztőben szöszmörögni egy-egy mondat vagy írás felett, lehetőleg a szerkesztői instrukciókat figyelembe véve – mindezt elengedhetetlennek látom. A Vajdaság Mánál a csapat csak virtuális térben volt együtt, és ez működőképes volt, de az Újvidéki Rádiónál töltött idő után azt mondom, a szerkesztőségi létből szintén tanulható a szakma, az ott érkező megjegyzésekből, tapasztalat- és eszmecserékből, más munkájának a szoros vagy akár passzív megfigyeléséből.
Mik a terveid?
– Ilyen helyzetben elég nehéz bármit is tervezni, arról meg ne is beszéljünk, hogy társadalmi helyzetünket ismerve olyan víziókat teljesen felesleges szövögetni, hogy ugyanerről a munkahelyről, munkakörből vonulhatunk (a soha el nem érkező) nyugdíjba. Legyen hát a mindenkori terv a lelkiismeretes munkavégzés és az ehhez szükséges motiváció felkutatása: ha már nem érkezik biztos állás, elkölthetetlenül magas fizetés, vagy mint most nekem, elismerés formájában, akkor magunkban sikerüljön megtalálni.
