Irány Krakkó

210. NAP

Alig, hogy felfogtam, hogy 72 nap múlva már New Yorkban leszek, nézegetem a repjegyfoglalásomat, máris azon kapom magam, hogy megint új országban vagyok. Lengyelország a tizenötödik. Azon gondolkodom, hogy 19 évesen ez nem rossz, de még mindig messze vagyok a kitűzött céltól, ami száz ország. Még jó, hogy soha nem fogok unatkozni, mert olyan életcélt tűztem ki magam elé, ami lefoglal az elkövetkezendő néhány évben. Krakkó azonban most más volt. Eddig akárhová mentem, mindig magamnak szerveztem mindent, de most nem egyedül mentem vagy ketten, hanem kilencvenheten, az viszont most sem változott, hogy részt vettem a szervezésben.

Az egyetemen harminckét diákszervezet van, és az ősszel én is csatlakoztam egyikhez. Úgy érzem, a lehető legjobban választottam. Erasmus Student Network a nevünk, és mi segítjük azokat a cserediákokat, akik nálunk töltenek egy félévet. Így már van kínai, kazahsztáni, német, angol, amerikai, japán és perui ismerősöm is. Programokat, utazásokat szervezünk nekik, és ezáltal mi is multikulturális környezetben vagyunk, mintha mi is éppen Erasmus féléven lennénk. Szoktuk mondogatni: Mobility is a lifestyle. Szóval röviden így lettem én is része annak, ami közben száz ember jól érzi magát, ráadásul egy új országot is felfedez. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, de az, hogy csapatként működtünk együtt és minden szervező kérhetett bármikor segítséget a másiktól, sikerre vitte az utat, és ha szabad ilyet mondani, én nagyon büszke vagyok magunkra. Az én feladatom a szálláskeresés volt. Először azt hittem, ahogy egymás között említeni szoktuk az egyszerű és könnyen megoldható feladatokat, hogy: „simaliba”, hiszen már nagyon sokszor csináltam ilyet. Igen ám, de más, ha két emberről van szó, és más, ha kilencvenhétről. A booking.com-on a hostelworldön és társain egyszerre legfeljebb harminckét személyre lehet foglalni, ráadásul a legtöbb hostel nem túl nagy, mi pedig olyat szerettünk volna, ahol mindannyian egy helyen vagyunk, a belvárosban van, és nem is túl drága. Mission impossible? Először annak tűnt, hiszen a többi diákszervezetes társammal ellentétben nekem az ilyen nagy utak szervezésében semmi tapasztalatom nem volt, és azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Körülbelül húsz-harminc elküldött e-mail után sikerült megtalálni a tökéletes helyet, ami minden kritériumnak megfelelt, így nem lettünk arra a három napra hajléktalanok, annak ellenére, hogy voltak olyan pillanatok, amikor erősen rettegtem attól, hogy az lesz a vége. Ahhoz, hogy egy ilyen utat összehozzunk, mindenkinek jól kell teljesítenie a feladatát. Volt, aki azért felelt, hogy megfelelő éttermet keressen ebédre és vacsorára, volt, aki az esti bulit szervezte meg, aki a buszért volt felelős, és valakinek át kellett látni az egész költségvetést, mindenki munkáját egyszerre.

Én ettől az úttól sokkal többet kaptam a tizenötös számnál a bejárt országaim listáján. Megtapasztaltam azt, hogy milyen jó része lenni egy jól működő csapatnak, ahol mindenki a maximumot nyújtja, abban a tudatban, hogy majd’ száz ember élete a mi felelősségünk egy idegen országban. Nagyon jó volt látni, hogy azok a hallgatók, akiknek az utat szerveztük, jól érezték magunkat, mosolyt látni az arcukon, hiszen ehhez én is hozzátettem egy keveset.