Előítéleteink

Ahhoz, hogy az ember társadalomban tudjon élni, szükségünk van arra, hogy leegyszerűsítsük a körülöttünk lévő dolgokat. Ezért a könnyebb megismerés érdekében nagyon szeretünk kategorizálni. Hogy ne kelljen minden egyes újonnan megismert embert alaposan feltérképezni, néhány felszínes tulajdonsága alapján gyorsan véleményt alkotunk róla. Ilyen felszínes tulajdonság például valakinek a bőrszíne, öltözete, vagy hogy milyen zenét hallgat.

Ha még sosem találkoztunk valakivel, csak annyit tudunk róla, hogy ügyvéd, akkor máris elvárásaink vannak vele szemben. Aztán nagyon meglepődünk, ha ez az ügyvéd szakadt farmerban tombol egy koncerten az éjszaka közepén.

Az előítéletek nem feltétlenül negatívak. Például azért éri meg az első egy-két tanórára alaposan fölkészülni, mert így könnyen kialakíthatjuk magunkról azt a képet, hogy mi mindig alaposan fölkészülünk. Ha pedig ez a kép elég szilárddá válik egy tanárban, akkor nagyon könnyű lesz nála jó jegyet szerezni, hiszen ő maga is azt akar adni.

Az előítélet tehát azt jelenti, hogy még a megismerés előtt van valamilyen véleményünk a másikról, pusztán annak alapján, hogy egy-két információt ismerünk vele kapcsolatban. Mivel ez az egy-két információ nyilván nem elég ahhoz, hogy pontos képet kapjunk bárkiről, az előítéleteink a legtöbbször tévesek. A baj mégsem az, hogy előítéleteket alakítunk ki – hanem az, ha ezeken nem vagyunk hajlandóak változtatni.

Ez persze nem olyan egyszerű, mert az előítéletek nem annyira vélt vagy valós tényeken, mint inkább érzelmeken alapulnak. Ezért nem is érdemes információs kampányokkal küzdeni az előítéletek ellen. Ha valakinek szent meggyőződése, hogy a nőket a bevándorlók erőszakolják meg, akkor neki hiába lobogtatjuk a bűnügyi statisztikákat. Az emberek nem hisznek azoknak a tényeknek, amik ellentmondanak a véleményüknek.

Ez azért van, mert az előítéleteknek nagyon fontos pszichológiai funkciói vannak. Például a segítségükkel nagyon egyszerű kielégíteni a státus és a hatalom iránti igényünket: ha van egy nálunk is megnyomorítottabb kisebbség, akkor a mi relatív helyzetünk már nem is tűnik olyan rossznak. Ez magyarázza például, hogy egy, az előítéleteket nap mint nap megtapasztaló társadalmi csoport (például a határon túli magyarság) miért táplál maga is előítéleteket más csoportokkal (például a cigánysággal) szemben. Ha nekik még nálunk is rosszabb, akkor nekünk nem is olyan rossz!

Mégsem lesz minden határon túli magyar cigánygyűlölő. Ahhoz, hogy az előítéletek egy emberben kialakuljanak és meg is szilárduljanak, egyfajta személyiségre is szükség van. Az előítéletességre hajlamosító személyiségvonások például a tekintélyelvűség, a bosszúállás vagy a beszűkült, merev gondolkodás. Emellett az emberek tudatosan és tudattalanul is igyekeznek megfelelni a környezetüknek. Ha az előítéletesség valahol elvárt, akkor a beilleszkedés és a társadalmi együttélés érdekében mindenki hajlamosabb lesz egy kicsit arra, hogy ő maga is előítéletessé váljon.

Erre a menekültek és a gazdasági bevándorlók iránt mutatott ellenszenv az egyik legjobb példa. Néhány éve sokkal nagyobb együttérzésre számíthatott az, aki Németország felé tartva nálunk is megállt pihenni. Azóta viszont annyira beépült a köztudatba, hogy ezek az emberek nem dolgoznak (de a munkát azért elveszik előlünk) és bűncselekményeket követnek el, hogy szinte elvárás a velük szembeni előítéletesség. Márpedig egy közösség részének lenni jó, és ennek érdekében elfogadjuk a közösség normáit, így aztán nem kérdőjelezzük meg azt sem, ami egyébként tényekkel cáfolható. Aki meg erre fölhívja a figyelmet, az örülhet, ha megússza egy „ezt, ugye, te sem gondolod komolyan”-szerű kioktatással.

Ha egy-egy információs kampány, a tények megismerése nem vezet eredményre, akkor mégis mi az, ami csökkenteni tudja az előítéleteket? Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, ezért ezen a tapasztalat sokkal inkább képes változtatni. Ha nincs szegregáció, és a különböző csoportok tagjai sokat találkoznak egymással, akkor az előítéletek vagy nem tudnak kialakulni, vagy ha már kialakultak, könnyebben fölülírhatóvá válnak.

Az is segít, ha az a társadalmi elvárás, hogy az ember ne legyen előítéletes – mert nemcsak az előítéletekhez, de azok elvetéséhez is alkalmazkodunk, ha arról van szó, hogy egy közösséghez tartozhassunk. Ha valaki bekerül egy új baráti körbe, és ott kiderül számára, hogy az új barátai rendszeresen kijárnak a pride-ra tüntetni a homoszexuálisok jogaiért, akkor két eset képzelhető el. Ha nem hajlandó változtatni az előítéletein, akkor a sok konfliktus hatására előbb-utóbb kiesik a baráti körből (vagyis kikerül a közösségből). Ha a csoporthoz való tartozás fontosabb neki, mint az eddigi véleménye, akkor pedig változtatni fog a hozzáállásán: a melegekkel szembeni előítéletei fokozatosan eltűnnek, és még az is lehet, hogy a következő pride-on már ő maga is lobogtatni fogja a szivárványszínű zászlót.

Az előítéleteket nem is elsősorban egy magasabb társadalmi eszme (mint amilyen az „igazságosság” vagy az „esélyegyenlőség”) nevében kell lebontani. Ennél sokkal fontosabb, hogy azok milyen hatást gyakorolnak ránk. Nemcsak az látja kárát az előítéletnek, aki annak elszenvedője, hanem az is, aki maga is előítéletes. Például a nők intelligenciáját sokan még ma is alacsonyabbnak hiszik a férfiakénál. Ez nyilván rossz hatással van azokra a nőkre, akik ilyen környezetben nőnek föl: ők maguk is butának tartják magukat. De rosszul jár az előítéletes munkáltató is, aki egy zseni nő helyett egy középszerű férfit alkalmaz, mondván, utóbbi okosabb, intelligensebb. Ezzel pedig közvetve az egész közösség károsul, hiszen az mindenkinek érdeke, hogy egy-egy munkakört az arra legalkalmasabb ember töltsön be.

Előítéletei mindenkinek vannak, de ahhoz, hogy a döntéseinket ne befolyásolják, erőfeszítéseket kell tennünk. Azért, hogy az előítéleteink ne árthassanak se nekünk, se másoknak, érdemes tudatosítani őket, hogy ha működésbe lépnek, rugalmasan tudjunk rajtuk változtatni.

Az előítéletes tudás kritikájának megjelenéséhez olyan társadalmi gyakorlat kell, mely pszichológiai értelemben véve túlságosan költségessé teszi az előítélet adta oltalmat ahhoz az egyébként ugyancsak költségesnek tekinthető alternatívához képest, melyet az értelem lemeztelenítése, az elfogulatlan gondolkodás, a megfigyelés, a kísérletezés, a valóság kontrollálását, átalakítását hordozó cselekvés jelent.

(Csepeli György: Szociálpszichológia)