Egy újvidéki egyetemista naplójából
DAY 29: A VIZSGAIDŐSZAK CSÚCSPONTJAI
Az idősebb kollégáktól nemegyszer hallottam, hogy a történelem lesz az a vizsga, amit a legjobban fogok élvezni. Ezt sehogy sem tudtam felfogni, számomra ugyanis mind közül ez bizonyult a legnehezebb tantárgynak, még akkor is, ha a könyv csupán százoldalas volt. Természetesen a száz oldalon minden egyes mondat fontos volt. Szavakat sem lehetett kihagyni, esetleg valamit átfogalmazni.
Úgy álltam hozzá, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt, napi nyolc órát tanultam heteken át azt, amit más csak egyszer-kétszer átlapozott, és nem maradt más hátra, mint hogy mosolyogjak, és magabiztosnak tűnjek. Ez mondjuk egy kicsit nehézkes, amikor az ember hirtelenjében még a nevét is elfelejti...
Egy öreg, szakállas professzorról van szó, akinek az előadásaira mindig szívesen jártam, s akinek a vizsgáztatási módszere nem kicsit lepett meg. Jobbnak láttam felosztani részekre a vizsgát, csakhogy újabb poénokat hallhassak. De azért én sem akartam megvárni vele október 2-át. Elvégre a vizsgáztatáson bárki részt vehet. Akár a szomszédasszony is, csak ne legyen szakadt nadrágban. A régi filmekhez hasonlóan az idősebb professzoroknál az a jó, hogy az ember hall még tőlük eredeti vicceket, amiken valóban lehet nevetni. Bár nem kellemes érzés amikor valakit vizsgáztatás közben ugratnak. Még akkor sem, ha férfi az illető, akihez azt a kérdést intézik, hogy terhes-e. Én mindig igyekszem mosollyal válaszolni. Még ha legszívesebben el is sírnám magam idegességemben.
Úgy ültem be a történelemvizsgára, hogy fel voltam készülve a legrosszabbra, ami nem lehetett más mint bukás. Ez persze nem jelenti a világ végét. Csak elpazarolt időt és 275 dinárt, amit az ember ilyen esetben kidob az ablakon. Viszont nem lehetett vészesebb, mint a többi vizsga, amiket már magam mögött tudhatok. Egy dologra azonban én sem voltam felkészülve. Például arra, hogy majd a professzor ráförmed az egyik hallgatóra, hogy ez egy vizsga, nem pedig jazz-zene, hogy az ember improvizáljon. Persze számomra ez vicces volt, viszont a vizsgázók közül nem egy gondolta meg magát ennek hallatán, s voltak páran, akik kihúzták a kérdéseket és még csak le sem ültek, máris kijelentették, hogy semmit sem tudnak, és inkább visszakoznának. Ez minden bizonnyal az öreg történelemprofesszor ínyére volt, és ezen jókat mosolygott.
A teremben lévők újabbnál újabb poénokat hallhattak, amik abban a pillanatban talán nem is voltak olyan viccesek, főleg annak, aki még egy kis gondolkodási időt kért. Júliustól szeptemberig van bőven idő... S amikor a terem végre elcsendesedett a vizsgázóval együtt, a tanár közölte, hogy számára világos, hogy az adott hallgató semmit sem tud, de mégis megkérte, hogy mondjon valamit, akármit. Amikor a hallgató már azt sem tudta megmondani, hogy miért áll meg az élet Szerbiában november 11-én, a profnál szakadt a film. Kérdések záporát zúdította rá. Mégis mit gondol, mit ünnepelünk november 11-én? Miért áll meg az egész világ? Talán azt hiszi, hogy az egész ország Ceca szülinapját ünnepli? Bocsánatkérés gyanánt beírta a leckekönyvébe a hatost, a lány pedig halálsápadtan távozott.
Tény, hogy tudtam együtt nevetni a professzorral, de csakhamar én is sorra kerültem. És miután levizsgáztam, mosolyogva távoztam, előtte azonban még megvitattam a tanárral a nevem eredetét. Még akkor is, ha előtte lesült a bőr a képemről, amikor el kellett magyaráznom, hogy mi nem teszünk különbséget a férj és a feleség anyja között. Anyós az, szerinte pedig még magyarul is ronda szó. A távozásom után a többieknek még végig kellett hallgatniuk, hogy a törökök nem fontosak, viszont a szerb vezérek nevét tudni kell, hisz belőlük nincs sok. Örüljünk, hogy nem vagyunk franciák, hiszen Franciaországban Lajos királyból is volt vagy tíz. De mindegy, legyintett a tanár. Ők is csak akkor nagy szerbek, amikor a kafanákban kell énekelni a narodnjakokat...
