Vakon a világba

Utaztál már úgy valaha, hogy nem tudtad, hová mész? Mentél már ki úgy a reptérre, hogy fogalmad sem volt, hogy melyik országban, melyik időzónában leszel néhány óra múlva?

Én igen.

Az idén eljött életem tizennyolcadik szeptember huszonkettedikéje. Ez lenne az a pillanat, amikor meg kellene komolyodni? Na, ne! A megkomolyodás nem jött össze, de a maximális meglepettség és öröm az igen ezen a nem mindennapi csütörtöki napon. Hatalmas doboz az asztalon, alig tudom felemelni. Fekete oroszlán lenne benne? Nem gondoltam komolyan, mikor mondtam, hogy azt kérek a szülinapomra. Kicsomagolom. Benne egy tégla és egy doboz. A következőben még egy tégla, még egy doboz… Így megy ez már lassan fél órája, a dobozok egymásban egyre kisebbek, egyre több tégla kerül elő, néhol van mellette egy csoki is, de még mindig nem jutok a végére. Kezdem azt hinni, hogy nem kapok semmit, és hátralevő életemben csak kicsomagolással fogok foglalkozni. Múlik a szülinapom, telik a szoba a szétdobált csomagolópapír-hegyekkel. Végre elérek az utolsóhoz: egy mobilos doboz. Annyira vártam már, de most nem merem kinyitni. Húzom az időt. Vonszolom magam után, a lába összekötve. Úgy vonszolom magam után a holt időt. De nem olyan egyszerű húzni az időt, évek kellenének, hogy igazán belejöjjek. Nekem csak pillanataim vannak, az izgalom szinte kézzel fogható, és két csillogó, várakozó szerelmes szempár néz a szemembe siettetően. Lassan, óvatos mozdulattal nyitom ki. Gondosan apróra hajtogatott papír. Forgatom, nézegetem, lassan hajtom szét, nem merek odanézni. Már látom a wizzair feliratot a szélén. Ez bizony repjegy. Utazunk! – kiáltok fel boldogan. De hova? Széthajtom, de nem tudok meg többet, mert ki van photoshopolva. Indulás: Budapest. Érkezés: Rábcakapi (ez egy egyutcás magyarországi falu. Haha.) Ekkor közli velem, hogy csak a reptéren fogom megtudni, hogy hová megyünk. A hétvégéig fennmaradt idő találgatással teli várakozással telik. Végre eljön a nagy nap. Mondhatom, úgy izgulok, azt se tudom, hol vagyok. Reggel 6. Ferihegy. Itt a pillanat, mikor egy puszi és egy ölelés kíséretében elkapom az eredeti beszállókártyát. De alig van időm örülni a helyszínnek, már rohannunk kell. „Utolsó hívás” villog a kijelzőn. Ha lenne olyan listám, hogy „legboldogabb pillanatok” biztosan rákerülne: „2016. 09. 23. Budapest, Liszt Ferenc Repülőtér. Kézen fogva futottunk világgá.”

Nemsokára már a repülőn ülök. Boldog sóhaj kíséretében önt el a nyugalom.

Két és fél óra múlva Londonban leszek.