Fogyatékosjogok

Február közepén bejárta a világsajtót egy hír arról, hogyan utasította vissza Új-Zéland bevándorlási hivatala egy belga matematikaprofesszor családjának kérelmét arra, hogy továbbra is az országban maradhassanak. Az egyik gyerek ugyanis autista, márpedig az új-zélandi törvényeknek megfelelően az országban csak azok telepedhetnek le, akik megfelelő egészségi állapottal rendelkeznek. Ebbe a kategóriába nyilvánvalóan nem fér bele egy kiskamasz autizmusa, merthogy neki folyamatos gondozásra van szüksége. Az állam és az adófizetők terhére lenne tehát, akkor meg már jobb, ha marad szépen az országhatáron kívül.

Az eset egyáltalán nem egyedülálló; ősszel egy kerekesszékes nő letelepedési kérelmét is hasonló indokkal utasították el, annak ellenére, hogy az illető teljes munkaidőben dolgozik, és nem szorul az ellátórendszer segítségére.

De ne legyünk igazságtalanok Új-Zélanddal; egyrészt gazdasági érdekük fűződött a döntéshez, másrészt egészen biztosan nincsenek egyedül az egészségügyi okokra hivatkozással. A helyzetet azonban mindenképp színezi a tény, hogy Új-Zélandra mindig is olyan országként gondolt a világ, ahol az emberi jogokat nagy tisztelet övezi. Éppen ezért különösen meglepő most a fentiekhez hasonló hírekről tudomást szerezni: lám-lám, ők is csak addig érdekeltek az emberi jogi kérdésekben, amíg a pénzügyeiket nem fenyegeti semmiféle veszély.

Gazdasági szempontból persze érthető Új-Zéland álláspontja; sokkal jobbat tesz az országgal az, aki dolgozik és adózik, mint az, aki egész életében gondozásra szorul. Csakhogy ez egyrészt nem magyarázza meg, miért kell egy teljesen önállóan élő, ám mozgáskorlátozott nőt is hazaküldeni. Másrészről pedig azt is figyelembe kell venni, hogy a gazdasági szempont nem lehet az egyetlen nézőpont. Egy autista fiú talán sosem fogja növelni a GDP-t (bár ez egyáltalán nem biztos), de ettől miért kellene rögtön nemkívánatos személlyé válnia?

Az autisták, fogyatékkal élők, pszichiátriai betegek egész életükben folyamatos támadásnak vannak kitéve. Ugyan ma már nem szokás őket ledobni egy szakadékba, megtenni őket a falu bolondjának, vagy sorsukra hagyni őket egy, a civilizációtól távol eső helyen, de ez nem jelenti azt, hogy mindennapi életük során egyenlő állampolgárokként kezelnénk őket. Ennek egyik nagyon fontos oka a tájékozatlanság. A filmekből és a napi hírekből próbáljuk meg összeszedni a tudást a különféle egészségügyi állapotokról, ami sokszor oda vezet, hogy egyes dolgokat rosszul tudunk, másokról viszont egyáltalán nem tudunk semmit. Ha a skizofréniáról azt gondoljuk, vérengző fenevaddá változtatja az érintettet, akkor félünk a skizofrénektől. Amit pedig nem ismerünk, attól szintén félünk. És amitől félünk, azt igyekszünk elkerülni.

Ennek a tájékozatlanságnak az eredménye sokszor az, hogy a gyógyszerét rendszeresen szedő, teljesen megbízható munkakereső nem talál munkát, mert van egy pszichiátriai betegsége, és ezért senki nem akarja alkalmazni. Vannak szülők, akik átvezetik az utca túloldalára a gyerekeiket, ha Down-szindrómás kisgyerek jön velük szembe, vagy rászólnak, hogy ne azt az óvodatársát válassza párul, aki időnként teljesen elmerül a maga világában, és ijesztő (bár ártalmatlan) mozdulatokat ismételget gépiesen. Még azok is követhetnek el hibákat, megsértve ezzel a fogyatékkal élők jogait, akik azt hiszik magukról, hogy minden tekintetben elismerik a fogyatékosokat, és aktívan tesznek is azok helyzetének javításáért. Az autista érdekvédelmi csoportok például nem győznek panaszkodni a rengeteg jószándékú jogsértésre: nagyon gyakran nem autisták próbálják meg megmondani autistáknak, hogy mire is van szükségük, mit is kellene tenniük. Holott sok autista (különösen, ha az állapota nem társul súlyosabb értelmi fogyatékossággal) egyedül is föl tudja mérni, mit akar elérni a saját életében, és egyáltalán nem tetszik nekik a nem autistáktól jövő kiskorúsítás.

Mindenkit megillet az a jog, hogy egyenrangú félként tekintsünk rá, és az, hogy mi közelebb állunk a normalitáshoz, mint azok, akiknek valamiféle fogyatékosságuk van, nem jelenti azt, hogy erkölcsileg fölöttük állnánk. Megnyomhatjuk egy kerekes székben ülő szomszédunk számára a 10-es gombot a liftben, segíthetünk értelmezni egy értelmi fogyatékkal élő személy számára egy hatósági levelet, vagy szólhatunk egy autistának, hogy egy temetésen az emberek csöndben vannak, és ennek nincs különösebben megmagyarázható oka. De egyik ember érdekében sem tehetünk semmit anélkül, hogy megkérdeznénk, mit akar, és a segítségünket kérné (vagy a felajánlott segítséget elfogadná). Ez talán egy kicsit érthetetlennek tűnik, hiszen sokkal egyszerűbb együttérző állampolgárként tenni valamit a fogyatékosok ügyében, mint folyamatos segítséget biztosítani abban a lassú és talán nehézkes folyamatban, amelynek során ők maguk lesznek képesek elérni ugyanazt az eredményt. Mégis szükség van erre, mert nem mindegy, kié az érdem: mindenki számára fontos megtapasztalás, hogy képes célokat kitűzni és azokat megvalósítani.

Nehéz elképzelni, mit élhet át az a fogyatékos ember, aki több segítséget kap annál, mint amennyire valójában szüksége lenne, de talán a következő példa segít. Képzeld el, hogy kapsz egy lehetőséget, hogy megmászd a Mount Everestet. Minthogy nem vagy hegymászó, egy gyakorlott szakember veled tart az úton, segít, hogy mit hogyan csinálj, és ha baj van, azonnal úrrá lesz a helyzeten, szóval teljes egészében rábízhatod magad. De mászni mégis neked kell, te vagy az, aki kilométereken át kapaszkodik fölfelé, még akkor is, ha ebben támogat valaki. Ugye, milyen jó érzés lenne végül fölérni a csúcsra, és végre kifújni magad (majd gyorsan kiposztolni a teljesítményt a Facebookra)?

Ezzel szemben képzeld el azt, hogy a hegy lábánál egy helikopter vár: beszállsz, fölemelkedtek, majd hamarosan megérkeztek a hegycsúcsra. A látvány ugyanaz, de nem kellett szenvedni a mászással, sokkal rövidebb ideig tartott az egész, és nem féltél közben, hogy leesel, ráadásul a közösségi hálókon akkor is lehet menőzni a Mount Everesttel, ha helikopterrel jutottál föl oda. De nem lennél büszke magadra, nem éreznéd, hogy „Hűha, mi mindenre képes vagyok!” Tulajdonképpen nem volt vele semmi dolgod, csak a fényképezőgépedet kellett készenlétben tartanod.

Na, hát valami ilyesmit éreznek azok a fogyatékosok, akik egyedül is föl tudnának öltözni, mégis öltöztetik őket, vagy este kilenckor ágyba parancsolják őket, holott nemsokára amúgy is elálmosodnának, és lefeküdnének. Sokan lennének közülük képesek alkalmassá válni az egyedül élésre, de mivel folyton kiszolgálják őket, erre sosem fog sor kerülni.

A fogyatékkal, autizmussal vagy pszichiátriai betegséggel élők számára a legfontosabb az lenne, hogy a társadalom képes legyen befogadni őket. Ez vezethetne végül el odáig, hogy a bevándorlási hivatalok nem küldenek haza senkit arra hivatkozva, hogy teher lenne az egészségügyi ellátásuk.

Ennek érdekében több nemzetközi dokumentum is született az elmúlt néhány évtizedben, ezek közül a legfontosabb egy ENSZ-egyezmény a fogyatékossággal élő személyek jogairól mintegy tíz évvel ezelőttről, amit mind Szerbia, mind Magyarország aláírt és ratifikált. Itt jelent meg az a szemlélet, hogy a fogyatékos és a nem fogyatékos egyenrangú felek: nem adományt osztani és atyáskodni kell, hanem segíteni őket abban, hogy élhessenek az őket megillető jogokkal.

A fogyatékkal élők jogainak biztosítása elsősorban a fogyatékkal élők miatt szükséges; ugyanakkor viszont saját magunk megítélése szempontjából is fontos. Egy, az elesetteket fölkaroló társadalom a kívülállók számára szimpatikusabb, a benne élők számára pedig élhetőbb lesz annál, mint amelyik lábbal tiporja őket.