Lassan, tűnődve
Előrebocsátom, nem lesz egy vidám vezér.
Beszélnünk kell a halálról. Ezzel a mondattal kezdte e-mailjét az egyik kolléganőm. Anélkül, hogy bárki kora tavaszi hangulatát elrontanám és/vagy gyászleplet borítanék a kikeletre, tényleg beszélnünk kell róla, ugyanis az utóbbi időben megszaporodni látszanak a szomorú halálesetek.
Kezdődött mindez a tavaly év végén, amikor eltávozott közülünk Juhász Ferenc, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb magyar költője. Majd folytatódott azzal, hogy december végén, január elején eltávozott az élők sorából a rock’n’roll két ikonikus alakja, a Motörhead-frontember Lemmy Kilmister és David Bowie. Lemmy halálát követően munkatársunk írt egy megemlékezést, amelyet ezekkel a szavakkal zárt: halála egy fordulópont is a heavy metal történetében, mert sajnos ezután még gyakoribb lesz a rocklegendák távozása. Nem sokkal ezután jött az újabb gyászhír, ugyanis január végén elhunyt Colin Vearncombe, közismert nevén Black, akit legtöbben talán a Wonderful Life című szerzeményéről ismertünk. Kollégánk a rocksztárokról beszélt, és meglátásunk szerint nemcsak a zenében, hanem egy másik művészeti ágban, az irodalomban is találkozhatunk igazi rocksztárokkal.
Február elején ismét jött egy rossz hír, életének ötvenharmadik életévében elhunyt Kőrösi Zoltán magyar író, a labdarúgás nagy barátja.
A legutóbbi vezércikkemben említettem a Ne bántsátok a feketerigót! című művet. A cikk megjelenését követő napokban pedig arról kaptunk hírt, hogy meghalt Harper Lee, a regény szerzője. Ez az én olvasatomban körülbelül azt jelenti, hogy az utolsók között voltam, akik kortársként olvashatták a művet. Félelmetes...
Ezt követően újra gyászolt a világ irodalomkedvelő közössége. Február 19-én ugyanis távozott az élők sorából az olasz Umberto Eco. Legismertebb műve A rózsa neve című középkori kriminek is titulált regény. Aki részt vett az utolsó februári Quiznighton, az már azt is tudja, hogy a mű munkacíme Bűntények az apátságban volt, amelyet végül megváltoztatott a szerző, mert ez az olvasó figyelmét csupán a detektív vonulatra irányítja, és ezzel az alamuszi módszerrel a kalandos történetekre vadászó, balszerencsés vevőkre tukmálta volna a könyvet. Akárhogy is, A rózsa neve talán minden idők egyik legjobb címet viselő műve.
Végezetül meg kell emlékeznünk Bányai Jánosról, aki február 21-én intett búcsút ennek a világnak. Talán senkinek nem kell bemutatnom a vajdasági magyar irodalom egyik legnagyobb alakját, akiről öreg, fiatal a legnagyobb elismerés hangján beszélt.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy a rocksztárok hajnala, mint ahogyan azt munkatársunk nevezte a már említett Lemmyről szóló cikkben, ezzel véget ért, és a következőkben már csak a csillagok születéséről adhatunk hírt.
A születéshez pedig tojás kell és fészek kell. Vass Szabi sorozata pedig már ezt vetíti elő.
A főnixet...
