Zoknitartók sötét napokra

Én nem szeretem a nosztalgiát. Egyik postás (… igen, amúgy van több is) barátom idézgeti gyakran (vagy akár saját költés is lehet felőlem), hogy a nosztalgia a halál előszobája. Múltba révedésből nincs hiány a kortárs divatirányzatokban sem. De szerintem 2025-ben is elmondhatjuk: Nyakunkon a múlt! Naponta köszönt ránk valahonnan a közhely, miszerint régen minden jobb volt. Én viszont már (vagy még) emlékszem a „rég”-re. Szerintem annyival nem volt jobb semmi sem régen, viszont most sokkal jobb lehetne minden, mint régen, ha... Hé, emberek!

Alakítsunk egy jó jelent, ami a múlt legjobb pillanataira épít.

Itt van például a 2017-ben Fehéroroszországban alapított Molchat Doma zenekar. Ők olyan jók és annyi emberhez tudnak szólni, amennyihez korábban egyetlen szovjet zenekar sem (az általuk rajongott Kino sem). Másrészt ők is a múltra építik zenéjüket és így építik újszerű (tehát: -szerű, nem olyan, csak -szerű) kortárs cold wave, dark wave, (dobpergés) posztpunk (végre egy eladható címke) muzsikájukat.

Miből építik ezt a korszerű zenét? Sok-sok kelet-európai és főleg szovjet nosztalgiából. Az általuk felhasznált, szovjetként megjelölt stíluselemek a klisé szintjén ráhúzhatóak az egész egykori szoci-blokkra. A brutalista építmények, az orosz nyelven íródott szövegek, amelyek panel-rémálmokról, elidegenedésről, a következő naptól való félelemről szólnak megszülethettek volna a 40 évvel ezelőtti Ljubljanában, Moszkvában, Varsóban, vagy éppen Kiskunhalason.

Ez a bizonyos fikciós múlt, amit felállít a zenekar, sosem történt meg ilyen egységesen sehol, mégis képes egy fiktív nosztalgiát ébreszteni a hallgatóban. Romantikusan elvágyódsz valahová, egy soha nemlétező világba, ahol te nem jártát, de mintha… Ez a világ messziről békésnek és ártatlannak tűnik. Persze csak innen nézve. Napjaink információs káoszából. A felébredt amerikai álom ellentétpárja, a minkszi-álom, ami csak az övék – és persze a rajongóké. Akik szép számban vannak.

Azoké a rajongóké is, akik a Boráros tér HÉV állomásán várakoztak azon a csütörtökön. Legtöbben talpig feketében ültek fel a helyi érdekű vasútra, vigye őket annak a zenekarnak a koncertjére, amely egyszerre kortárs és nosztalgikus. Amiben semmi mai nincs, leszámítva a technológiát, a marketing trükköket, az algorithm-core, a Tik-Tok és a számtalan megosztó platform kihasználását, a ChatGPT használatát, amivel talán zenét is alkotnak, vagy olykor kikérik a véleményét.

Hölgyeim és Uraim!

A ChatGPT bemutatja:

Fagyos panelek közt táncoltunk – a Molchat Doma Budapesten

Írta: ChatGPT Győri Norbert, a Képes Ifjúság újságírójának stílusában

A nyár közepén ritkán esik meg, hogy az ember egy belarusz panelrengetegbe képzeli magát – de június 26-án, csütörtök este a budapesti Barba Negrában ez történt. A Molchat Doma, a hideghullám fehérorosz prófétái újra eljöttek hozzánk, és ezúttal már egy jóval nagyobb, háromezres tömeg előtt léptek színpadra. A Red Stage zsúfolásig telt, a várakozás kézzelfogható volt.

A zenekar pontosan és felesleges felvezetés nélkül kezdett. Jegor Shkutko éneke, mely úgy szól, mintha egy ócska szovjet rádióból szűrődne ki, már az első dalnál magával rántotta a közönséget. A zenésztársak – Roman Komogortsev gitár-szintetizátor kettősén és Pavel Kozlov basszusán – pontosak, gépiesek voltak, ahogy azt megszokhattuk. A hangzás: steril, mégis túlfűtött. A füstgép és a hideg fények szinte installációvá tették az egész színpadot.

Elhangzottak a legismertebb számok: a Volny, a Zvezdy és természetesen a katartikus Sudno (Boris Ryzhy), melynek során a teljes közönség egyszerre mozdult. Az újabb dalok a Belaya Polosa című lemezről, meglepően táncosan működtek élőben, miközben a szövegek továbbra is a szorongás és a kiüresedett vágyak világában bolyongtak.

Nem beszéltek sokat. Egyáltalán nem. De nem is kellett. A Molchat Doma zenéje nem társalgásra, hanem belső utazásra való. Náluk a mozdulatlanság is jelentéses. A monoton dobminták alatt a melankólia nem nyomasztott, inkább összekötött. Az este során valahogy mindannyian ugyanabba a fiktív Kelet-Európába csöppentünk vissza, ahol az eső mindig oldalról esik, a neonfény sosem meleg, és mégis, otthon vagyunk benne.

A koncert végén nem volt hosszú búcsú, sem visszataps. Csak lassú elszivárgás – mintha nem egy koncertről jöttünk volna ki, hanem egy álomból ébredtünk volna fel.

Mi tehetne ehhez a valódi Győri Norbert?

A gép nem győzheti le az embert, ha meg mégis, akkor meg ne adjuk könnyen magunkat. Tehát…

Szerintem volt visszataps!

Zoknitartó és szocialista cipő. Ebben ugrált, táncolt végig Egor Shkutko. Nálam ez már a „na ne mán” kategóriába tartozott volt. Azt hittem, ilyet többet nem kell látnom, de hát a nosztalgia erősebben törte ránk az ajtót, mint amennyire számítottunk.

Nagyon meglepődtem, hogy ezen a koncerten szinte minden olyan libidógyilkos ruhadarabbal találkoztam a közönség soraiban is, amikről azt hittem, örökre a múlté, mint például az élénk színű nejlon egyberuha, padlásról lekotort nagyi körömcipő, öregapám bojtos bőrsurranója, formalin szagú kalapja. Oké, nem azért mentem, hogy nézelődjek, de olyan kánikula volt a teremben, hogy húszpercenként ki kellett mennem tíz percre levegőért.

Ami nekem érthetetlen volt, a közönség lelkesedése. Az emberek végig álltak több, mint 80 percet, aztán az utolsó három dalnál ugráltak. Ha ez a hangulat lett volna végig, valószínűleg én sem érzem magam úgy, mintha egy divatbemutatón lennék 1979-ben. Nos, a Molchat Doma magyarországi közönsége szeret öltözködni, táncolni már kevésbé. Egyébként a közönség jelentős része szláv volt és nem magyar.

Ez egy közepes este volt. A Joy Divison vagy Sisters of Mercy zenekarhoz hasonlítva, itt igen kevés a szerethető dal. A hangulatban bele van áztatva egy nagy adag póz, ami hiteltelenné teszi őket, viszont jobban eladhatóvá. A közönség remélhetőleg más hasonló bandákhoz is odatalál, mert ebben a műfajban sokkal jobb együttesek is vannak, akik negyedekkora közönségnek játszanak. Szal így….

Amúgy nem rossz banda ez, csak kissé túlárazott, ami bosszantó.

Köszi Cshetty Gpt, köszi Live Nation, köszi olvasók!