A terroristák jogairól

Az egyik legvitatottabb kérdés az emberi jogokkal kapcsolatban az, hogy mikor szabad (és szabad-e egyáltalán) megsértenünk őket. Van-e joguk a terroristáknak az élethez vagy az emberi méltósághoz? Az ENSZ szerint van, hiszen ők is emberek, ezért a nyilatkozatban fölsorolt összes jog megilleti őket, függetlenül a tetteiktől. Más vélemények szerint ezek az emberek lemondtak az emberi jogaikról, amikor úgy döntöttek, hogy belépnek egy terrorista szervezetbe.

A kínzások szükségességét vallók egyik magyarázata az, hogy egyedül így lehetünk képesek hatékonyan szembeszállni a terrorizmussal, egy másik indoklás szerint pedig még ha nem is sikerül használható magyarázatot kicsikarni belőlük, akkor is „megérdemlik, amit kapnak”. Jó válasz persze nincs az ehhez hasonló kérdésekre, de az az egy biztos, hogy saját frusztrációnk agresszív kiélésének vágya nem lehet elég indok arra, hogy kínvallatásos módszerekkel éljünk.

Az emberi jogok szemlélete szerint minden ember teljes értékű ember, akire teljes mértékben vonatkoznak a nyilatkozatban fölsorolt jogok. Így például nem „korlátozottan ember” a kisgyerek, az értelmi fogyatékos – és ezt a logikát követve a bűnöző és a terrorista sem. Tehát mindenféle büntetésnek és vallatásnak olyannak kell lennie, hogy az ne sértse az érintettek emberi jogait: márpedig a nyilatkozat ötödik cikke egyértelműen tiltja a kínzást. Bizonyos értelemben ez az érvelés naiv és idealisztikus: olyan világot képzel el, ahol csúnyán nézünk a terroristára, és az soha többé nem fog bombákat dobálni. Másrészről viszont milyen világ az, ahol az agresszió egyetlen hatásos ellenszereként az agressziót tudjuk megnevezni, és háborúból háborúba hajszoljuk magunkat, miközben fennhangon hirdetjük, hogy erre kizárólag a béke megteremtése végett van szükség?

A kínzás története nagyjából egyidős az emberiséggel: nem huszadik századi találmány, még csak nem is a sötét középkorból ered (bár akkoriban kétségkívül már-már művészi szinten űzték ezt a dolgot). A szemet szemért elv alapján régen a tolvajoknak levágták a kezét, egy időben a keresztre feszítés divatos kínzásos halálnem volt, és a gladiátorharcok sem éppen emberségességükről híresültek el. A hivatalos források a középkorra teszik azt az időpontot, amikortól a kínzás már nemcsak bosszú, büntetés vagy szórakozás volt, hanem a vádlottak vallomásra bírásához is használták. A boszorkányokkal szembeni embertelen bánásmód alapjait a Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) című mű rakta le a 15. század második felében. A kínvallatást a 18. század folyamán kezdték el betiltani Európa-szerte, de ez nem szüntette meg a kínzásokat: a második világháborúban elkövetett kegyetlenkedések mindenki számára ismertek, és még a ’70-es évek Angliájában is az alvásmegvonás volt az egyik bevett módszer a terroristák szóra bírására.

A 2001. szeptember 11-ei amerikai terrortámadás óta vitathatatlanul a középpontba került a terrorizmustól való félelem, és a megfékezésének a lehetőségei. Bő egy évvel ezelőtt nyilvánosságra hoztak egy több ezer oldalas jelentést, amely többek között azt is tartalmazza, hogy milyen válogatott kínzásoknak vetette alá a CIA az al-Kaida tagjait, függetlenül attól, hogy a tagságuk bebizonyosodott-e, vagy csak feltételezett volt. Pár hete Donald Trump amerikai elnökjelölt kijelentette, hogy elnökként a vízbefojtásos kínvallatás legitimálását bizony nagyon fontosnak tartja. Az emberi jogi szervezetek az ilyen esetek után általában felháborodnak és büntetést követelnek, a szakértők pedig többnyire arról beszélnek, mennyire van használható értéke egyáltalán egy kínvallatással megszerzett információnak. Gondoljunk csak a középkori boszorkányüldözésekre: akinek szöget vertek a körme alá, az tulajdonképpen bármit bevallott, amit kértek tőle, csak hagyják már békén.

Az egyik oldal szerint a cél nem szentesíti az eszközt, a másik oldal szerint viszont a „kisebbik rossz” elve alapján a terroristák vagy a terroristagyanús személyek bizonyos kínvallató módszereknek való alávetése erkölcsileg helyénvaló. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egyes emberek mindenkivel kesztyűs kézzel bánnának, míg a többiek mindenféle kontroll nélkül gyakorolnák a kínzást szinte bárkin. A skála elég széles, a vélemények egymástól több ponton is eltérhetnek.

Először is, nem mindegy, hogy kivel szemben tehetünk a kínzáshoz hasonló dolgokat. Csak az igazoltan terroristákkal? Vagy a feltételezett terroristákkal? Netán a kegyetlen sorozatgyilkosokkal, a pedofilokkal vagy drogkereskedőkkel? Valahol meg kell húzni a határt, mert az nyilvánvaló, hogy aki ellopja a szomszéd csirkéjét, azt nem kell karóba húzni. A másik lényeges kérdés az, hogy milyen kínzások vethetők be az ügy érdekében. A fizikai brutalitás számtalan fajtáján túl a lelki terrornak is nagyon sok válfaja képzelhető el. A már említett alvásmegvonáson kívül ilyen lehet az is, ha valakit a rokonai megölésével fenyegetnek. Sok szakember a mellett érvel, hogy bár a kínzás és az embertelen bánásmód minden esetben kerülendő, blöffölni azért szabad: ennek a hatásosságát a CIA sem vonja kétségbe, sőt a megvalósult fizikai erőszaknál hatékonyabbnak tartja. Az persze már megint emberi jogokat sért, ha a blöffölésre mégsem valló terroristát ezek után valóban megkínozzák, nehogy sérüljön a CIA hitelessége.

Mi az az erkölcsileg kívánatos cél, aminek az érdekében bizonyos embereket bizonyos kínzásoknak lehet alávetni? A vélemények itt is széles skálán mozognak. Vannak, akik szerint csak azokkal szemben szabad a különféle kínvallatásos módszereket alkalmazni, akik valós veszélyt jelentenek az emberiségre: például bebizonyosodott, hogy terroristákról van szó, akik birtokában vannak olyan információknak, amelyek segítségével megakadályozható egy, a 2001-eshez hasonló merénylet. Mások szerint minden gyanús személyt nyugodtan megkínozhatunk, hiszen ha mégsem sikerül használható információt kicsikarni belőlük, akkor is megérdemelték a kínzást. Ha meg utólag bebizonyosodik, hogy teljesen ártatlanok voltak, legföljebb bocsánatot kérünk, és néhány millióval elhallgattatjuk őket. (Vagy tagadunk mindent.)

Az emberi jogok mellett való elköteleződés magával hozza azt a gondolatot is, hogy senkit, semmilyen körülmények között nem szabad megkínozni. Ebből adódik a kérdés: miért kellene több jogot biztosítanunk a terroristáknak, mint amennyit ők biztosítanak nekünk? Való igaz, hogy a terrorszervezetek tevékenysége nem elhanyagolható és erkölcsileg nem igazolható. De az, hogy más emberek gonosz dolgokat művelnek, nem jogosítja föl egyikünket sem arra, hogy mi is gonosz dolgokat műveljünk. Az emberi jogok megsértése ellen az emberi jogok megsértésével harcolni körülbelül olyan, mint a békéért háborúzni, a szüzességért szexelni, vagy annyira utálni a sört, hogy ott pusztítjuk, ahol érjük: sokáig tart, és természeténél fogva képtelen lesz bármiféle pozitív eredményt hozni.

Másrészről, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata éppen azért jött létre, mert a második világháborúban elkövetett embertelen kegyetlenkedések újbóli előfordulásának megakadályozásához nemzetközi összefogásra volt szükség. Ha most hirtelen úgy döntünk, hogy a terrorveszély miatt a kínzás mégiscsak jó ötlet, akkor tulajdonképpen a saját érdekeinkből fakadóan kényünkre-kedvünkre változtatjuk az általunk létrehozott jogrendszert: ez pedig mi más lenne, mint diktatúra? Egy ilyen világban alapjaiban rengene meg az emberi jogok rendszere, és előbb-utóbb még az is megkérdőjeleződne, hogy jogunk van-e bármire (például tanulni, gondolkodni, gyereket szülni vagy akár áttérni a vegán életmódra), ha a hatalomnak éppen az az érdeke, hogy ezt ne tegyük meg. Márpedig az emberi jogok bizonytalansága sokkal nagyobb mértékű lenne, mint a mostanában eluralkodott, terrorveszélyből fakadó bizonytalanság.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

5. cikk

Senkit sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító

büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni.