Amerikáról álmodok

Azt eddig is tudtuk, hogy az amerikai álom képes arra, hogy mindenkit lenyűgözzön (igen, még engem is). Ezt bizonyítja az is, hogy a közelmúltban, vagyis közép-európai idő szerint február 8-ára virradó hajnalban megrendezett ötvenedik Super Bowl minden idők harmadik legnépszerűbb tévéműsora volt. A műsort, azaz az amerikaifoci-bajnokság nagydöntőjét és a hozzá tartozó látványos showt, benne Lady Gagával, a Coldplayjel, Beyoncéval és Bruno Marsszal, meg persze a két csapattal, a győztes és ezzel világbajnok Denver Broncosszal és a Carolina Panthersszel 167 millióan követték élőben a készülékek előtt ülve, sörözve, ropizva, már ahogy ezt szokás. Azt is hozzá kell tennünk azonban, hogy ez a nézőszám csupán a második legnagyobb az NFL történetében, egy néhány évvel ezelőtti döntőnek még ezt a számot is sikerült felülmúlnia.

Említettem ugye Beyoncé nevét, aki a döntő félidejében lépett fel, és előadásával az est legnagyobb csillagának szerepét érdemelte ki, mivel sok helyen éppen az ő produkcióját emelték ki, hisz énekes-táncos showja igencsak aktuális témakört feszegetett, nevezetesen az Amerikában a mai napig tapasztalható ellenérzést az afroamerikaiakkal szemben (különösen egyes déli államokban) (talán ez így elég polkorrekt megfogalmazás volt). És miközben újságírók, elemzők ezzel a jelenséggel foglalkoztak (mármint Beyoncé produkciójával), magam is megdöbbentem, hisz ez időben éppen Harper Lee nagysikerű, Ne bántsátok a feketerigót! című regényének felénél tartottam, és ugye e könyvben, amely a harmincas évek Maycombjában játszódik, a gyerekek világának bemutatása mellett igen nagy szerepet kap egy per, amelyet egy színes bőrű férfi ellen folytatnak, és amely igencsak megosztja a kisváros lakosságát. A regény felett végig valamilyen tragédia felhői lebegnek, ám a végén... A mű egy csomó mindenféle listán szerepel, mint a huszadik század egyik legjelentősebb alkotása, a belőle készült filmet pedig Oscar-díjjal jutalmazták. Akinek van kedve hozzá, vágjon bele, megéri elolvasni. Nem mindennapi olvasmány.

Ehhez a témához kapcsolódóan eszembe jut egy újsághír, amely a múlt héten jelent meg a Magyar Szó hasábjain. Egy chicagói fehér bőrű rendőr, aki karácsonykor nyolc golyót lőtt egy 19 éves fekete fiúba, tízmillió dolláros kártérítést követel áldozata szüleitől, a lövések következtében elszenvedett lelki trauma miatt. Na most... No comment... Ez is Amerika...

P.S. Talán megszoktátok az eddigiek során, hogy az utóiratban igyekszem valami művészit szerepeltetni. Ezúttal a korábban említett regény egyik egyszerű, mégis megszívlelendő mondatát osztanám meg veletek. A mű legvégén, apa a lányának:

– Tudod, Scout, ha igazán megismerjük, a legtöbb ember rendes.