Welcome to Ibiza

Már az odaúton érezni lehetett a sziget hangulatát, a közeledéssel egyenes arányban nőtt a jókedv is. A légikísérő nem győzte tologatni a büféskocsit, amelynek elég sűrűn kellett újratölteni az alkoholkészletét. Az emberek mobilról engedték a zenét. Érkezéskor azt énekelték: „I took a pill in Ibiza...”, a pilóta pedig belevisította a hangszóróba: „Ladies and gentlemans, welcome to Ibiiiizaaaa....”. Soha nem felejtem el azt a hangot, amelynek hatására nagyon erős előérzetem támadt arra vonatkozóan, hogy minden rohadtjó lesz ezen az utazáson. Majd hozzátette: „Igyanak sokat, de azért ne túl sokat!”

Mindenkinek joga van hatalmas őrültségekre az életben. Például két repülőjeggyel és egy hasonló bolonddal nekiindulni a világnak. Normális ember utazás előtt foglal szállást, tudja, hol fog enni, aludni, tudja, hogy melyik városnéző buszra fizet be, szépen eltervezi, hogy mely látványosságokat milyen sorrendben fogja a fényképezőjével megvakuzni. Hát igen... És ott vagyunk mi, akik rádöbbentünk az érkezés után, hogy egy idegen ország repterén vagyunk hajnali egykor, és az egyetlen biztos pont az életükben egy papírfecni, ami a visszaindulás dátumával ellátott repjegy. A nyüzsgés, a buli, a szabadság és az őrület földjére érkeztünk. Ekkor jutott eszembe az a kép, hogy mennyire örültem, mikor elolvastam az e-mailt, hogy megkaptam egy olyan ösztöndíjat, amelyet az utolsó pillanatban kértem, és azt gondoltam, úgysem lesz belőle semmi, aztán úgy elhatároztam, ezt a pénzt félre fogom tenni. A következő, visszavonhatatlan lépés az volt, hogy megnyitottam a Wizzair oldalát azzal a gondolattal, vajon hova van olcsó repülőjegy? És hopp, a következő pillanatban már Ibizán találtam magam. Elverni a teljes ösztöndíjat? Talán felelőtlenség. De odaállni a szülők elé és azt mondani, hogy megyek nyaralni a saját pénzemből. Felbecsülhetetlen.

Nem akartam elhinni, hogy ott vagyok. Ott, ahol a világsztárok olyan mindennaposak, mint a jó napot, ahol a reklámfelületeken semmi más nincs, csak a világ legjobb és legnagyobb szórakozóhelyeinek hirdetései. David Guetta hétfőtől csütörtökig megtalálható, csak minden nap más diszkóban, de aki Martin Garrixre, Hardwellre, Armin Van Buurenre, Aviciire, Robin Schulzra, habpartyra Paris Hiltonnal vagy technóra, Carl Coxszal vágyik, az itt minden igényét kielégítheti, hetente többször is, hányásig. Nem létezik hétvége és hétköznap, van heti hét bulinap, és kész. Nem divatmagazint lehet venni, hanem DJ-magazint, és van olyan szórakozóhely is, amelynek van külön magazinja The IU Mag címen, az Ushuaia diszkótól (ahány embertől hallottam ezt a nevet, annyiféle kiejtés társult hozzá). Aki nyugalmas, lustálkodó pihenésre vágyik, vagy idősebb huszonöt évnél, annak nem való ez a hely. A strandon napozó emberekhez ötpercenként odalép valaki, aki drogot, hajóbulit korlátlan italfogyasztással vagy diszkóbelépőt próbál rájuk sózni. Általában a fiatalokra, akik tombolás céljából özönlöttek a szigetre. A parttól alig három kilométerre van a reptér, így sűrűn eltompítja a parton üvöltő zenét a néha már félelmetesen közel leszálló repülők zúgása, amit én imádtam nézni és hallgatni. A sétálóutcákon az ember fényes nappal lépten-nyomon dílerekbe botlik, akik ezt az iparágat úgy művelik, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Vagyis ezen a helyen annak is számít. Ahogy próbálnál mellettük elhaladni, már megkérdezik: marihuána? Ha no thanks-szel válaszolsz, és továbbmész, kiabál utánad: Or MDMA? kokain? Ha azt mondod, nem drogozol, kiröhög. Senki nem hiszi el, hogy Ibizán nem drogozol. Egyetlen lerázási mód, ha azt hazudod: Nem, köszi, ma estére már minden van.