„Annyi ember meghalt má’, oszt nem lett nekik semmi bajuk” – nekünk se lesz, csak előbb éljünk!

Fotók: Baráth Attila

Aki követi a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a repertoárját, és meg is nézi a felkínált előadásokat, az tudhatja, hogy a Van valami bejelentenivalója? c. darab nem egy újszülött előadás. A Szerbhorvát György által írt szöveget Csernik Árpád állította színpadra és játssza. Tavaly áprilisban Kishegyesen került bemutatásra, és a közel egy év alatt az előadás már több vajdasági települést bejárt.

A szabadkai Népszínház és a Vajdasági Drámaművészek Egyesületének koprodukciója a bácskai kisembert egy portás szerepében mutatja be. Habár az előadás monodrámaként van feltüntetve, stand up comedy stílusban játszódik. Nevetni a nyomorúságunkon.Van-e ennél szebb és őszintébb dolog?

Előttem már többen leírták, hogy az előadás nem csak nosztalgiázás, hanem izgalmas történelemóra azoknak, akik nem éltek Tito idejében, akik csak a nagyszüleiktől vagy a szüleiktől hallottak a kommunizmusról vagy az inflációról. Az előadás nem csak a történelmet tálalja fel, hanem a ma annyira aktuális maradni-elmenni kérdést is boncolgatja. „Azé’ vagyunk a világon , hogy ott legyünk, ahol vagyunk, oszt ne pedig máshol.” Mert „Mi lenne, ha minden portás elmenekülne?” Akkor nem lenne, aki őrizné a Pionir-termékeket, hogy a szorgalmas dolgozók ne vigyék ki a gyárból. Egy idő után már cukorkát se gyártanának, nem lenne kinek. A portás viszont nem szívtelen, a mentolos cukorból a néző is kiveheti a részét. Mert még vannak nézők, vannak itthon maradottak. Az asszony paradicsomlevest főz, kanalazás közben lehet csodálni Tito temetését. Jó ebédhez szól a nóta... A rádiónak erős szimbolikája van a darabban, hiszen a híreket közvetíti, a igazságot („Mé’? Há’ nem mondanák be, ha nem úgy lenne!”), még a legporosabb kis településekbe is. Le sem maradhat a rádióra terítetett horgolt csipketerítő és a porceláncsészébe ültetett színes művirágok ízléstelen kavalkádja. A leghajmeresztőbb kelléke az előadásnak viszont mégis csak a seprűnyél végeire erősített, homokkal teli coca-colás üvegek, amelyek a másodállásban svercerként (csempészként) dolgozó portás súlyzóját képezik. („Köll a megbízható ember ide a kapuba, aki nem dungózik be minden nap. Aki nem engedi, hogy a munkások többet vigyenek ki a megengedett eltűrhetőből... -nél.”) Azért emeltem ki ezeket a kellékeket, mert már a puszta jelenlétük az adott korra hangol minket, a jelenetek közötti videóbejátszásokról nem is beszélve, melyeket Baráth Attila készített.

Az évek múlásával csökken az életszínvonal, vele együtt a becsület és az elvek, erények is. A magyar nyelvbe beágyazódik néhány szerb szó, a határmenti kiserdőben keverednek a nemzetek, kultúrák. Akármennyit is változott az ország, azon belül pedig Vajdaság, vajdasági magyarnak lenni egy életérzés. Sokan azt sem tudják, hogy létezünk, emberek vagy állatok életvitele szerint élünk-e, „a vajdasági magyar nem védett”, de mégis él, túlél. Az előadás kapott néhány hátbaszúrást, de nem került le a műsorról, hiszen állandó jelleggel telt ház várja. Rólunk szól, a múltunkról, a jelenünkről, s arról, hogy ha elmegyünk, akkor nem lesz vajdasági jövő.