Lázad, lázam

Hol vannak már azok az idők, amikor könnyű volt lázadni! Diktatúra, elnyomás, nyomorúság, háború… Hippik, punkok, rockerek. A különböző szubkultúrák legtöbbje a társadalmi problémák ellenében határozta meg saját identitását, felkelve azok ellen. De hogy lázadjon egy vérbeli punk ma, 2018-ban, amikor minden a legnagyobb rendben? Béke, demokrácia, szabadság, boldogság! Soha nem éltünk ilyen jól, a nyugdíj még soha nem volt ennyire magas! Nincs mi ellen lázadni! Minden felmerülő bajra rácáfolnak az újságok. Egy, a nyolcvanas évek Vajdaságának valódi undergroundját megélt lázadó ilyenkor lányos zavarában egy jó adag iróniával a boldogságot kezdi hirdetni.

Az újvidéki születésű Máriás Béla, azaz drMáriás művészetében Magyarországra való költözése után igen éles váltás következett be. Minden megmaradt, ami addig fontos volt – zene, festészet, irodalom –, csupán jelentősen átformálódva, önmagából mégsem teljesen kifordulva. DrMáriás a háború elől menekült át Budapestre, s ekkor talált rá arra az abszurd stílusra, amelyről hamarosan híressé vált. A dadaizmus a háborút tartotta abszurdnak, drMáriás képeiről azonban az cseng le, hogy mai, kellemes, békés éránknál aligha találhatnánk furcsábbat. Épp abból fakadóan, hogy a problémákat leplezni próbálja, egy bugyuta, nevetséges korpanoráma bontakozik ki előttünk, amelyet az elbulvárosodás jellemez leginkább. Már a politika sem a régi. A politikusok ugyanolyan közszereplők, mint Kiszel Tünde. Olyan rendszer állt be, amelyben a szereplők maguk lényegtelenek, csak váltják, cserélik egymást a színpadon, miközben gyakorlatilag semmi sem változik, vagy ha mégis, biztosan rossz irányba. Politikusaink úgy váltják egymást, mint az egykori nagy festői korszakok, amelyek egyébként is már csak a giccses, felszínes dizájntársadalom alapanyagai, amelyből gazdálkodhatunk. Klimt bögréken, Vincent van Gogh kulcstartókon, Monet hűtőmágneseken. Donald Trump és Hello Kitty a boncasztalon.

Aztán persze ott a nagy kérdés: a művészetnek bele kell-e szólnia a társadalomba? A festői tájképeket, a l’art pour l’artot az aktivista művészet, az izmusok váltották fel, s a kép már nem csupán a szemet gyönyörködtette. Ezzel szemben ma azt tapasztalhatjuk, hogy egy művész már vajmi keveset tud változtatni a társadalmon, nincs beleszólása a közügyekbe. Az internet világában a szólásszabadság csupán látszólagos, hiszem az éterbe felküldött üzenet soha, vagy csak nagyon ritkán ér célba.

DrMáriás festményei azt bizonyítják, hogy a politika és a művészet nem zárja ki egymást, sőt, remekül megfér egymás mellett, s gyakorlatilag már alig van közte bármi különbség. Csupán fogyasztói termék. Hiszen gondoljunk csak bele: tudnánk-e élni politikusok nélkül? Mit tennénk, ha magunkra maradnánk a döntés jogával? Ha nem tudnánk háborogni azon, hogy már megint a fejünk fölött döntenek rólunk?

Azt azonban már tudjuk Karinthytól, hogy „a humor a teljes igazság”, valamint univerzális gyógyszer a boldogtalanság ellen is. A humoristák könnyedén, mondhatni, nevetve jutnak el a legnagyobb tömegekhez is, s közvetlenül, könnyen emészthető módon fogalmazzák meg kritikájukat a társadalommal szemben. Tudja ezt drMáriás is, s mindent és mindenkit kifigurázva szórakoztat minket önmagunk gyengeségeivel, hibáival.