Post Apocalypse Punk
A Sex Pistols angol punkegyüttes 1975-ben alapult Londonban. Ők indították el az Egyesült Királyságban a punkmozgalmat, és több későbbi előadót inspiráltak. Annak ellenére, hogy eredeti pályafutásuk mindössze két és fél évig tartott, és ez idő alatt mindössze négy kislemezt, valamint egy albumot, a Never Mind the Bollocks, Here's the Sex Pistols-t adták ki, a könnyűzene történetének egyik legfontosabb és legnagyobb hatású formációjának tartják őket. Az együttes eredetileg Johnny Rotten énekesből, Steve Jones gitárosból, Paul Cook dobosból és Glen Matlock (később Sid Vicious vette át a helyét) basszusgitárosból állt. Malcolm McLaren menedzser irányítása alatt az együttes olyan botrányokat kavart, amelyek egész Nagy-Britanniát foglalkoztatták. A koncertjeik alatt többször kerültek összetűzésbe a szervezőkkel és a hatóságokkal.
Az alábbiakban Kovács Szabolcs szellemes posztapokaliptikus punk képregénye következik.
1976-ban, első kislemezének kiadása után nagysikerű koncertet adott a Sex Pistols, az üstökösként felragyogó brit punk együttes.
A pokoli hőség ellenére nézők ezreit vonzotta az esemény.
A közönségben a lányokat annyira megragadta a minden kötelező érvényű kormányzat ellen zenével lázadó banda jelenléte, hogy a koncert alkalmából még a vasbugyit is levetették magukról.
Steve Jones, a zenekar gitárosa eltakarta az arcát, nehogy leégjen a napon.
Sokan, tévesen, azt hiszik, az anarchista rock’n’roll primitív, pedig a valóságban, a szabad, testvéri együttélés szellemiségén alapszik.
A hangulat azonban annyira elszabadult, hogy a rendőrfőkapitány kivezényelte rájuk, a csupa priusszal rendelkező, skinheadekből álló civil gárdát, hogy lecsillapítsák a tomboló munkásosztályt.
A még kiskorú gyermekek, akiket a szüleik nem vittek el a koncertre, felmásztak a dokkok felsőbb szintjére, és onnan, a távolból falfehéren figyelték, ahogyan a koncertet élvező idősebb testvéreik, rokonaik összecsapnak a bőrfejű gárdistákkal.
Johnny Rottent, a Sex Pistols énekesét, az önkéntes huligánok ráncigálták le a színpadról. Letakarták az arcát, mert annyira rondának találták. Cikinek éreztek volna vele egy közös fotót.
A színpad, a karhatalmi beavatkozás után, üres maradt ...
... de a nézők visszakövetelték kedvenceiket...
... akik nem tértek vissza. Nem úgy a rendőrfőnök!
Aki viszont punk rock helyett vízágyúval válaszolt a közönség követeléseire.
Ezalatt Johnny Rotten már rég a backstage-ben járt, és gőzerővel azon mesterkedett, hogy lefektessen egy nőt, aki a kőkemény pogózástól szinte eszméletét vesztette.
Végül, a tömeg feloszlatását és a kényelmetlen romantikát követően, a legkitartóbb roadok ámulva hallgatták a zavargásokban teljesen elpusztított külvárosban, amint az énekes-frontember elszaval egy József Attila-verset, amelynek az egyik sora később a punk szlogenje lett világszerte: „... Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.”
