Sporhetsztori 21.

Huszonegyedik rész – ÉtlaPUNK

Valamikor a kilencvenes évek elején kocsikáztunk hazafelé Zenta központján keresztül, mikor felfigyeltem egy, a járdán épp átkelő párra. Az egyiknek színes taraja volt, a másiknak nagyon szőke, loboncos haja, és mind a ketten rettentően szűk, batikolt zöld farmert viseltek bőrdzsekivel. Kitűntek a szürke tömegből, vonzott a másságuk, szerettem volna megismerni őket. Pár évvel később, a Sipad udvarban működő virágüzletben vásároltam halacskákat, hobbi szinten foglalkoztam akvarisztikával, alig lehettem tízéves. Dolgozott itt egy gyönyörű lány (most Ausztráliában él), akinek szüntelenül kerestem a tekintetét. Azok a színes tincsek, fülbevalók, testhez álló nadrág és bakancs, mind tetszett. Ötödikben jött a szimpátia, aki Sex Pistolst és Exploitedet hallgatott, és aki miatt elszívtam életem első cigarettáját, sok más korosztálybeli (rossz) példáját követve. Két évvel később belecsöppent Jutka az életembe. Tornádóként kapott fel magával, cunamihoz hasonló rombolást hagyott maga után. Sokáig szenvedtem hiányától és a káosztól, amibe a segítségével keveredtem, és amiből nem találtam a kiutat (akkor nem is nagyon kerestem). Gondolom, ez a pubertás korra is rákenhető. Majd sorban jöttek a dolgok…

Tizenöt évvel ezelőtt azt hittem, punk vagyok. A küllemem beleillett a képbe, a lázadó magaviseletem és elveim egy része is ott volt, ám csak a felszínt kapirgáltam. Sosem mélyedtem igazán bele, csak dagonyáztam a felszín iszaposában, malac módjára… az alkoholban, a polgárpukkasztásban, más majmok reálisnak tűnő ideáljai követésében, utánzásában. Kerestem az utam. Keresem ma is, de már tisztábban látok. Nem tartozom az átlaghoz, a tömeggyártott babákhoz, próbálok másképp gondolkodni, nem bevenni a sok maszlagot, amit a média próbál az emberek szájába rágni. De még mindig a fogyasztói társadalom része vagyok, a gépezet része, a beteget sosem jelentő jó munkásember, aki számlára kapja a fizetését és egy kis borravalóért bókol. Könnyebb így. Könnyebb idomulni, beleolvadni a sokaságba. Egy bizonyos ponton feladni a harcot. Lappangó állapotban fortyogni… Amíg lehetőség nem mutatkozik a „csináld magad!” akcióra, mikor mindent fel lehet rúgni, ami szoros értelemben a fogyasztói társadalomhoz és a velejáró élethez köt. Amíg el nem jön a nap, mikor a saját magunk termesztette zöldséget, gyümölcsöt ehetem, a saját kertben, a naphosszat legelésző, gilisztavadászó pipik adta tojással, kecskesajttal, tejjel, a legelésző barikat figyelve. A három csintalan, visongva szaladgáló lurkómmal a közelemben, akik gidákat utánozva szökdécselnek a domboldalon… friss füvet, fűszernövényeket szedegetve, szagolgatva, néha-néha anyjukra kacsintgatva figyelnek, vajon hallom-e a titkokat, amiket egymás fülébe sugdosnak. Tökéletes utópia, ugye?

Szinte mindenki belekóstolt a lázadó életbe, és volt, aki teljesen „alámerült”. Azon morfondírozom, vajon mindenkiben hibernálódott-e a punk szubkultúra egy darabja, arra várva, hogy újra életre keljen, vagy csak bennem lappang továbbra is ez a „betegség”? Aki egyszer punk volt, az vajon örökre az marad? Költői kérdés.

A gimnáziumi évek alatt és után sokat tartózkodtam Szegeden. Sűrűn látott vendégül Gábor nagybátyám, az imádnivaló, otthonos lakásában (ahová azóta is húz a szívem). Akkor is befogadott, mikor kivágtak a kollégiumból kajajegy hamisítás miatt. Létproblémákat, szerelmi ügyeket átcsócsálva készítettük a pocakba valót. Kezdetben többnyire ő volt a konyhafőnök, aki Brassói aprópecsenyét, tepsis hurkát, különféle spagettiket és párolt zöldségekből készült szezámos salátát készített, amikor éppen diétáztunk. Mikor a fakanálforgatás mellett döntöttem, átvettem a stafétát, és készítettem spenótos pennét, szalonnás kukoricalevest, Spaghetti alla Carbonara-t (sokáig ez volt a kedvence, akárcsak bátyámnak). Egy nap Gábor meglepett, és meghívott ebédelni a kedvenc éttermébe. Azelőtt jóformán sosem étkeztem vendéglőben, nemhogy spéci indiaiban, ahol csak vegetáriánus fogások kaphatók! Finomabb szamószát (indiai zöldséges batyu, ghi-ben sütve) azóta sem ettem!

Később, a szegedi punkokkal eltöltött rövidke idő alatt fontosabb volt az ivás, mint az evés, de ha éppen megéheztünk a hétvégi dorbézolást követően, Lajoskánál készítettünk szójás spagettit, közös kasszából, rémesen részeg állapotban. A receptre már nem emlékszem, de gondolom, hasonlóan hangzik, mint a Bolognai, csak hús nélkül. Mindig is kedveltem a zöldségeket, ezért sosem jelentett problémát az állati eredetű nyersanyagok mellőzése. Egy húsvétot követően elhatároztam, nem fogyasztok többé húst, annyi sonkát és tojást tömtem magamba az ünnep alatt. Egy évig bírtam, majd a szakácskodás kedvéért feladtam ezt az életmódot.

Ha szeretnétek többet tudni a punkok étkezési szokásairól és az ehhez kapcsolódó érvekről, olvassátok el D. Clark tanulmányát A Nyers és a Rohadt: Punk konyhaművészet (The Raw and the Rotten: Punk cuisine) címmel. A tanulmány szépen összefoglalja a főbb tudnivalókat, különböző megközelítésből mutat rá a lényegre, és a laikus számára is érthetővé teszi a dolgokat. Leírja, hogy a punkok szerint a nagyüzemi élelmiszerek gúzsba kötik az emberi testet, és teletömik azt normákkal, valamint szennyezik a morált vállalati kapitalizmussal és imperializmussal. A punkok szerint a tömeggyártott termékek egyenes úton hozzájárulnak az esőerdők eltűnéséhez, a rák megjelenéséhez, a természeti egyensúly felbomlásához többek között. D. Clark írása rámutat a punk, a nemek és rasszok közötti erőegyensúly, a feminizmus és a vegetarianizmus közötti párhuzamra, bemutatja a Food not Bombs mozgalmat (nonprofit önkéntes szervezet, mely a rászorulóknak készít ételt), és még sorolhatnám, de nem teszem. Akit érdekel, járjon utána! Ami a lényeg most, hogy a punk élelmiszer ideálisan „nyers” – márka nélküli „ömlesztett” termék, vagy direkt a termesztőtől vásárolt, legjobb esetben pedig saját termény vagy saját kezűleg gyártott termék, mely kevésbé fetisizált, esetleg lopott, amit „rohadtnak” is nevezhetünk, kukából visszaszerzettnek. A társasági ételek kukában fürösztése vagy az organikus élelmiszerek ellopása egy előkelő élelmiszerboltból az árucikk kibújtatását jelentik az elidegenítő kvalitások alól, és a valódi használati érték visszanyerését jelenti, miszerint az élelmiszer csak a test fenntartására szolgál, és nem kell ennél jobban körbelihegni.

Gondolom, sokan közületek inkább állati eredetű élelmiszereket szerettek fogyasztani, de azért tegyetek egy próbát ezekkel a finomságokkal is! Szerettem volna megosztani veletek a szamósza készítésének módját is, de elég macerás dolog, és elég gyakran nem sikerül éppen ideálisra, ezért lemondtam róla.

Jó étvágyat, és ne feledjétek, viva la anarchy!

Zöldség fasírt

Hozzávalók 2-3 személyre:

1 nagyobb krumpli, nagyobb kockákra vágva

1 közepes sárgarépa, szeletelve

diónyi zeller, kockázva

1 kicsi vöröshagyma, finomra vágva

1 gerezd fokhagyma, zúzva

1 marék brokkoli, rózsáira szedve

1 marék karfiol, rózsáira szedve

1 kicsi csokor petrezselyemzöld, finomra vágva

1 tojás

prézli

2ek szezámmag

olaj a sütéshez

só, bors

Elkészítés:

A zöldségeket megfőzzük (ügyeljünk a főzési sorrendre, a brokkoli és a karfiol a végén jön) sós vízben, majd leszűrjük, krumpli törővel összetörjük és hűtjük. A vöröshagymát pici olajon üvegesre pirítjuk, hűtjük, és a masszához adjuk. Ízlés szerint fűszerezzük, tojásból és prézliből annyit adunk hozzá, hogy jól formázható masszát kapjunk. Tenyérnyi fasírtokat formázunk, és szezámos prézlibe forgatjuk a zöldség burgereket, majd forró olajon megsütjük őket. Tálalhatjuk a kedvenc friss salátánkkal, vajon futtatott párolt zöldségekkel, de akár szendvicset is készíthetünk belőle. Majonéz alapú mártásokkal is nagyszerűen kombinálható.

Az előző rész itt olvasható.