Talpalatnyi vizet Szabadkának
Egyszer hallottam egy érdekes felvetést, mely szerint a ’80-as és ’90-es években azért volt annyi öngyilkos Szabadkán, mert a városnak nincs tengere, folyója, egyszóval élővize. A víz közelsége nyugtat. Az ember belemártja a tekintetét, és a kék lemossa a szennyeződést a szembogarakról. A természet alkotásában való elmerülés kikapcsolja a tudatot, egy rövid időre képesek vagyunk megfeledkezni a mindennapi problémákról, közben a fantáziánkat szárnyalni engedjük. Szabadkán élni, Szabadkához tartozni hatalmas érték, én így élem meg. A város nagy szégyenéről viszont nem feledkezhetünk meg: egyre nagyobb utat tör magának az elsivatagosodás jelensége.
A Ctrl-V csoport és a VATA művésztelep kitűzte céljául, hogy egy-egy aktuális téma feldolgozásával közelebb hozza egymáshoz az itteni művészeket és a közönséget. Ezúttal (április 10-én) a város egykori fürdőkultúrájára fókuszáltak az alkotók. A Szabadka a fürdők városa című kiállításnak a Strossmayer utcában lévő Klein House – social bar and art gallery adott otthont.
A téma nyílt seb Szabadka szívében, a lakosok a mai napig nem tudtak napirendre térni afelett, hogy a Fekete fürdő, a Heisler fürdő használhatatlan, a Palicsi-tó vize élvezhetetlen, és a Kiserdő szélén lévő uszoda befejezetlenül várja a sorsát, a végső pusztulást vagy a megszületést. A kiállítás megnyitóján elhangzott Gyurkovics Virág szövege, amelynek főszereplője Kraken, a szimbolikus vízi monstrum, aki mindent lerombol, ami az útjába kerül, s végül a Palicsi-tó fenekére költözik. Virág írása alapján a kapzsiság és a gőgösség táplálja, mi pedig határozottan bólogathatunk, hogy így van, ezt éljük meg, ezt tapasztaljuk. Az alkotók (Kis Endre, Molnár Edvárd, Pesti Emma, Ricz Géza, Soltis Miklós, Szabó Barna Éva, Varga Valentin) képi formába öntötték, hogy ők miként élik meg ezt a keserű folyamatot. Az ábrázolásokból élesen visszatükröződik a múlt és a cserbenhagyott jelen. A cseppfolyós halmazállapotok hiánya egyértelműen a város leamortizálódását is jelképezi. A város idősei és fiataljai egyaránt követelik a betonkockák közé a hűs kékséget.
A vízzel nagyon szoros kapcsolatban állok. Csupán a felszínét érintem, s ő csak a tenyerem és a talpam barázdáiba hatol. Lelki találkozásaink vannak, ezek viszont mély merülések. Vagyok olyan szerencsés, hogy várhatom a nyarat, mert egy kis koplalással és nélkülözéssel, de eljutok a tengerre – hanem mi van azokkal, akik ezt nem engedhetik meg maguknak? Mi a helyzet az ötvenpár évet ledolgozó idősekkel, akik megérdemelnék, hogy a megkeményedett talpukat egy kicsit megpuhítsák vasárnap délután a vízben? Mi van a gyerekekkel, akiket egész évben szárazra dörgöl az iskolapad, és ugranának néhány fejest nyáron a szeptemberi becsöngetés előtt? Kiszáradásig lehetne sorolni a víz fontosságát a városban, de nem látok önkéntest, aki vállalná mindezért a felelősséget. Ez csak egy probléma a városban, a bársonyszékekben pedig annyian ülnek. Hogy is van ez?
A kiállítás iránti érdeklődés is elárulja, van, aki szeretne tenni a város fürdőkultúrájáért. A cél érdekében lehet, hogy ehhez el kell menni a Klein House-ba, ahol Zsolt és Igor vendégszeretete járul a kávé mellé problémamegoldás közben, de minderről majd egy következő írásban mesélek. Ez most nem a reklám helye. Fel akarok ébredni ebből a mozdulatlanságból. Bedugom a fejem a csap alá. Egyelőre.
