Cirkusz helyett Katarzist!

Megvan az ideje a pihenésnek. Viszont azt se feledjük: „Az élet terhein nem Isten könnyít, hanem az ördög.” (Hamvas) A két kijelentés között csupán látszatellentmondás van. Az első arról beszél, hogy a test/lélek/szellem az állandó erőfeszítésbe beleroppan, ha nem hagyjuk időnként kikapcsolódni, kimerül, és nem funkcionál kellőképpen (egy idő után beteggé válik, szélsőséges esetben végletesen/végzetesen). Hamvas pedig arra figyelmeztet, ha az ember csupán a szórakozásnak él, a munkáját mechanikusan végzi (kenyér), de az elméje csakis a szórakozáson (cirkusz) csüng – ami nem egyenlő az időnkénti kikapcsolódással –, teljesen elveszíti éberségét. Amitől igazi, amitől valóban ember az ember.

Szűkebb pátriánk színházaiban egyre inkább a könnyed, humoros, zenés, szórakoztató darabok kerülnek színre. Ameddig a kikapcsolódást szolgálják, ez rendben is van – és egyet is tudunk érteni Patarica Ildinkkel, amikor arról mesél, milyen kellemes egy ilyen előadásra beülni az iskolai (munkahelyi etc.) erőfeszítések, gondok után, és egy rövid időre megfeledkezni a borúról. Azzal már viszont egyáltalán nem érthetünk egyet, hogy a színházban nincs helyük komoly gondolkodásra késztető, az élet kérdéseivel mélyen (azaz inkább magasan!) foglalkozó drámáknak. Ahogy Brecht – akit szintén Ildink idéz – fogalmaz, az ember gondolkodásra való tanításának. Ébredj és ébressz! Ma, amikor az egyházi és világi „vezetés” egyre inkább elsüllyedni látszik az Anyag sűrűjében, a létforgatag, a szamszára káprázatában, a művészet elsődleges feladata éppen EZ. A „kenyeret és cirkuszt” politikai kategória, a kormányzás, a hatalom eszköze, hogy a népet – amely mára puszta tömeggé degradálódott – könnyen kezelhetővé tegye, más szóval: elaltassa. A régi szakrális Vezetés tüzéből megmaradt szikrák őrizői mára csakis a művészek maradtak – elsősorban a költők –, de feladatuk nem merülhet ki a puszta őrizésben, átmentésben. Ébredniük és ébreszteniük kell. Különben az emberiség egészen belefagy az anyagba. Maradék világosságát, éberségét – tehát emberi mivoltát – is elveszti egykettőre.

A színház pedig – a filmművészet mellett – a legkiválóbb eszköz, hogy az „ébresztést” szélesebb rétegekhez is eljuttassa (miután az utolsó szakrális objektum, a Könyv részint felhígult, részint egyre kevesebbeket vonz).

Nincs kifogásom a Mágnás Miska ellen sem – igaz, nem láttam: sajnos vagy sem, de az operett nálam egyenesen kiütéseket okoz, de ez csak ízlés kérdése –, lehet ezt a műfajt is magas színvonalon művelni. Nincs kifogásom ellene, ameddig nem válik egyeduralkodóvá a színpadon. Mert értem én, hogy a színház is meg akar élni valamiből – főképp a kultúra jelen állami támogatottsága mellett, ugye –, és természetesen ezek a könnyed darabok vonzzák mindig a legnagyobb tömegeket, de akkor is tartani kell a mértéket. Mert ha végül csupán ilyen előadások születnek, a színház végtére is tényleg puszta szórakoztatássá, alacsony rendűvé válik, alapvető funkcióját elveszti, művészetnek tovább nem nevezhető, csupán cirkusznak, show-nak, egyúttal pedig a korrupt hatalomnak is tökéletesen megfelel: elaltatja a tömeget, nem ébreszti néppé. Nem kongatom (még) a harangot, vannak még ellenpéldák a vajdasági színházakban – csak jelzem a veszélyt. (És hiányolom a legfiatalabb színjátszóink régebben annyira jellemző lázadó, bíráló, „kemény” hozzáállását!!!)

Mert ne feledjük, a katarzis a drámai igazság átélése! Nem pedig beleszunyókálás rózsaszín felhőpaplanokba.