Hova tovább, kedves KoL?

Kings of Leon – Walls (RCA Records 2016)

Amikor tavaly a Szigeten a Nagyszínpad előtt álltam csukott szemmel, ki tudja, hányadmagammal a porfelhők közepette, és teli torokból üvöltöttem a Use Somebodyt, még nem tudhattam, hogy kedvenc együttesem egy év múlva új albummal rukkol elő. Olyannyira kedvenc, hogy felőlem a telefonkönyvet is felolvashatnák, akkor is rajonganék értük. Aztán október 14-én kijött a WALLS, és…

A Kings of Leon az az együttes, amely szépiás árnyalatokat enged ki magából, minden egyes megnyilvánulásuk egy halvány tintaburok mögé burkolózva mond valamit. Kicsit, nagyot, egyszerű vagy összetett történetet. Ez a KoL jellegzetessége, a műfajok közötti ingázás, pontosabban a határokon való egyensúlyozás. Pár éve, amikor a negyedik album (Only By the Night) dalait hallgattam, érezni lehetett, hogy ezek a fiúk meghódítják a világot. Mindenük megvolt, a mainstream rock megmentőiként tekinthettünk rájuk, sármos kiállás, tüzes nóták, az ember parázslani kezdett, miközben fülelte és dúdolta a szövegeket. A három tesó unokatestvérükkel kiegészülve túrázni indult, ahol – meggyőződésem – a legjobban érzik magukat, majd jött egy szünet, aztán Come Around Sundown és Mechanical Bull. Tartották a színvonalat, ami hat lemez után dicséretes. Voltak kiemelkedő számok, s volt, ami gyengébbre sikerült. Caleb sajtótájékoztatón jelentette be, hogy 2016-ban inspirációt keresnek a következő albumhoz, ami a terveik szerint év végén jelenne meg. Ebből az inspirált (ihletett?) érzésből született meg a We Are Like Love Songs, amely tíz darab frissen ropogós poposított dalt tartalmaz.

Az első négy (Waste a Moment; Reverend; Around the World; Find Me) nem igényel különösebb magyarázatot, kirobbant az előző, jól felépített imázsból, korrektül működnek a maguk módján, de a beharangozott „inspirációt keresünk” korántsem érződik, sokkal inkább felfedezhető egy könnyedebb hangvétel.

Ami hirtelen eltűnik, amint megszólal az Over. Előfordulhat ugyan, hogy én látom bele, de ez az a pont, ahol Caleb átvette az irányítást, önelemző módba kapcsolt, és a banda élére állt, azzal a jellegzetes nyers hanggal, uralkodni kezd, játékos könnyedséggel vezet minket a Muchacho szövegén keresztül a depresszív Conversation Piece felé.

Az Eyes on You és a Wild kissé mintha a kritikus hangoknak szólna, ugyanakkor a Kings of Leon önmaga által felállított falának megértésére való törekvés is. E falnak a mibenléte fontos lehet az együttes jövője szempontjából, le kell dönteni, hogy a KoL tudja, merre tovább, mi az az irány, amit képviselni szeretnének. A rejtvény megfejtésében pedig valószínűleg Caleb Followill játssza a legnagyobb szerepet, kár lenne egy ilyen hangot elpazarolni. Kérdés, hogy egy kevésbé demokratikus felállás hogyan működik a három testvér között.

És a végén jön a WALLS, ami… Szóval, megment mindent, de tényleg mindent, ami mégiscsak fura, hiszen eddig rendkívül távol állt az együttestől ez a fajta lassan hömpölygő, egyszerűséggel lelket tépdeső lírikus hangvétel. Abban sem vagyok biztos, hogy szeretném, ha ezt az irányt vennék fel a fiúk a jövőben (nem hiszem, hogy egyáltalán tudnának ebben a térben hosszabb ideig működni), de itt most nagyon, de nagyon telibe lőtték a darts-tábla közepét. Bull’s Eye, bizony. Frissnek, összpontosítottnak tűnik a társaság, ott és akkor szólal meg minden, ahol és amikor annak elő kell bújnia. Öt és fél perc után pedig sajnálja az ember, hogy a végére ért. Akkor jöhet újra. És újra...