Neolunar – Neolunar

(Magánkiadás 2016)

Az emberiség történetében a Hold fontos szerepet tölt be. Égi kísérőnknek hol misztikus erőt tulajdonítottak, hol istenként tisztelték, és persze számos alkalommal múzsaként is szolgált. A Holdnak több fázisa van, az egyik legérdekesebb az úgynevezett újhold. Ilyenkor ez a furcsa égitest eltűnik az égboltról, és tulajdonképpen csak a helyét látjuk. Nem túlzás: ekkor jut a legkevesebb fény a Földre is. A sötétséget csak a városok cirkáló neonfényei törik meg. Ebbe az éjszakai világba utaztat el minket a Neolunar bemutatkozó lemeze.

Kátai Tamás az elmúlt évek során kultikus státuszba emelkedett. Az utóbbi egy év során kettő Thy Catafalque lemez mellett egy szólóalbuma is napvilágot látott. Ebbe a sorba illeszkedik új projektje, a Neolunar. Adódik a kérdés, hogy miért van szükség egy újabb formációra. Az első néhány dal meghallgatása után azonban rögtön rájövünk, hogy egy teljesen más megközelítésben íródott ez a lemez, mint, mondjuk, a Thy Catafalque anyagai. A Neolunar korong új színt visz a már eddig is veretes életműbe. Most a fő inspiráló erőt nem a természet, nem a meredező hegyek és nem az Alföld kietlensége adja. Sokkal inkább a városi közeg és a nagy metropoliszok ködös éjszakái hatottak delejező erővel. Az új zenekar létrejöttében világklasszis zenészek segédkeztek, a Thy Catafalque-albumokról már jól ismert Dimitris Papagergio hegedűművész, valamint David Jean – Baptiste szaxofonos. A Tamás által kreált zenei alapokban meglepő módon sokkal több darkos, gothos elem került hangsúlyozásra, mint korábbi munkáiban. A dalok nagy részében a szintetizátorok, a gépies ritmusok és a mély basszusok adják az alapot. Ezt az indusztriális hangzást teszik fátyolszerűen teljessé az említett zenésztársak.

A lemezt hallgatva tulajdonképpen egy urbánus road movie-n veszünk részt. Magunk előtt látjuk a sosem alvó városokat, a sötétségben előbújó furcsa szerzeteket és az éjszaka ténfergő metrókocsikat. A nyitó darab, a Trough Immense Hall Of Sleep a maga szonárszerű szintetizátor hangjaival csak egy óvatos lépés a betondzsungelbe. Akár bevezetőként is tekinthetünk rá. Az ezt követő Neolunar Architecture már egyértelműsíti a helyzetet. Pörgős ritmusok, megkapó dallamok tovább erősítik a darkos érzést. Fontos megjegyezni, hogy Kátai Tamás hangját most hallhatjuk először hanghordozón, mindennek a tetejébe angolul, elhagyva a magyar nyelvű szövegeket. Tamás énekesi debütálása remek ötlet volt. Hangjában egyértelműen ott bujkál az ifjúkori Dave Gahan és a néhai Ian Curtis is.

Reading Room Rendezvous-ról nekem a Kraftwerk ugrik be elsőre, de az is nyilvánvaló, hogy a dalszerző nem tud teljesen kibújni a bőréből. Az apró dallamfüzérek olyan folkos elemekkel bírnak, amitől teljesen más ízt kapnak ezek a lézerbe fagyott szerzemények. Ezt az erős folkos hangulatot teszi még teljesebbé a hegedűjáték is.

Az egyetlen tétel, amelyik magyar nyelvű szöveget tartalmaz (nem meglepő módon), a Város című dal. Ez a Sgúrr-ről került át a Neolunar-dalok közé, Tamás elmondása szerint ugyanis sokkal jobban beleillett ebbe az esős, urbánus hangulatba. Ez sem véletlen, hiszen a sínek között zakatoló mozdonyt idéző ritmusok és az éteri szaxofonjáték hamar révületbe ejtenek. Kétségkívül remekül illeszkedik a korong tematikájába.

A München – Hamburg szerzemény ismét a Krafwerket juttatja az eszembe. A hasonlóság egyáltalán nem zavaró, ténylegesen nem lettek megidézve a techno német pápái, de a hatásuk megkérdőjelezhetetlen. A dalok legnagyobb részében a szintetizátorok viszik a prímet. De rendre felbukkannak a keményebb kötésű gitártémák is. Ilyen a Haar is, amiben mintha az egykori Joy Divison-frontember, Ian Curtis kacsintana ránk. A Joy Divison-féle trip tovább folytatódik a Sand Into Wave-ben is. A már-már vidámnak is nevezhető basszusfutam ragadós, könnyen megjegyezhető. Ha nem hatna furcsán ebben a miliőben, tulajdonképpen slágeresnek is nevezhetnénk.

Nem tagadom, a lemez második felében néhány dal egy kicsit összefolyik, talán a kezdeti jótékony feszültség is alábbhagy. Az instrumentális Station is a gyengébb pillanatok közé tartozik. Mindez bocsánatos bűn, mivel a záró Blue Swan minden pillanatában tökéletes. A lezáró darabot hallgatva olyan érzésünk lehet, mintha a napfelkelte előtti utolsó pillanatokat élnénk át, amikor még sötét van, de már érezni, hogy a Nap fokozatosan birtokba veszi az eget, mint jogos jussát. A Blue Swan az első számmal karöltve remekül keretbe foglalja ezt a zenei utazást: igazi végszó.

Nagyon érdekes lemez kerül ki az egykori Gire szintis kezei közül. Tény: nem megkerülhetetlen munkáról van szó, nem minden pillanatában tökéletes, de ettől függetlenül érdemes próbálkozni ezzel a hangulatos éjszakai kirándulással.