Vérbosszú

Nevergreen: Vendetta. Hammer Records, 2014

Az idén ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját a szerb–magyar Nevergreen zenekar, és ezt mivel mással lehetne méltóképpen megünnepelni, mint egy új stúdióalbummal. Az Encyklopedia Metallum meghatározása szerint gothic/doom metalt játszó banda tizenharmadik (sic!) lemeze, nem számítva az Amok és Green Division név alatt kiadott albumokat. A tizennyolc szerzeményt tartalmazó LP a Vendetta címet viseli (és semmi köze a V, mint vérbosszú című filmhez). A címből akár arra is következtethetnénk, hogy a banda ezzel akar bosszút állni a hallgatók sokéves figyelméért, de a helyzet nem ilyen riasztó.

Az album minden régi Nevergreen-rajongót kielégíthet, hozzák a megszokott formát, a megszokott szöveg- és zenevilággal, sőt némelyik számnál mintha a több mint egy évtizede napvilágot látott Ezer világ őre hangzása köszönne vissza, ami igenis dicséret, hisz véleményem szerint még mindig az a zenekar legjobb lemeze.

Rögtön az első szám ezt támasztja alá, hisz a Szemet szemért abból az albumból is kiemelkedne (ebből meg pláne), sőt megkockáztatom, hogy a zenekar egyik legnevergreenesebb dala. Egy jövőbeli Nevergreen best ofba biztosan bekerül. Sőt, még gitárszóló is felhangzik a számban, ami ugye nem igazán jellemző a bandára. Track 2: Végső harcunk vár. A számban egy újabb bizonyítékát halljuk a Nevergreen sajátságos nemzetértelmezésének, amire már néhányszor felfigyelhettünk egy-egy korábbi számban is (gondoljunk csak a Karmageddonon megjelenő Népünk árnya visszatér című számra, vagy éppen az Ego sumra az Ezer világ őréről). A harmadik számhoz készült az album eddigi egyetlen hivatalos videoklipje. „A szerelemben nem hiszek” refrénjével azonnal beleeszi magát a hallgatók tudatába, akik biztosan ezt fogják dúdolni néhány napig. És hogy valójában a szerelemben is hisznek (vagy mondjuk úgy, hogy van egy sajátságos szerelemértelmezésük is), azt bizonyítja a negyedik, Ha elborít a vágy című szerzemény, melynek tanulsága, hogy a kemény külső alatt blabla… Ötödik számukkal ismét visszakanyarodunk a harchoz, háborúhoz, a Seregek Ura már ismét valami apokaliptikus csatajelenethez adja meg az alaphangot. A Hamvak szárnyán a dalkezdő zongorajátékával lesz könnyen megjegyezhető, és azt a kort idézi fel, amikor még nem sokat adtunk a hangzás minőségére (persze a hangzás itt tökéletes, de a hangulata mondjuk egy Új Sötét Kort idéz fel). A Szemem a köd szimfonikus hangzással kísért szövegéből azt is megtudjuk, hogy a zenekarnak a testértelmezése is igen sajátságos. A Loving to Death című szerzemény a szakértők szerint a Type O Negative Love You to Death című szerzeményének átgondolása, és emlékezés annak 2010-ben elhunyt énekesére. A kilencedik egy újabb angol nyelvű szám, a More, ami egy Sisters of Mercy-átdolgozás. Következik a minden idők legtöbbet feldolgozott száma cím legnagyobb esélyesének, az Eurythmics Sweet Dreams című szerzeményének doomos, metálos változata, ami nemes egyszerűséggel jó. Tizenegyedikként a Para Bellum (a cím jelentése: készülj a háborúra) következik, amely egy instrumentális produkció, egy kis női vokállal megspékelve. A tizenkettedik számtól kezdve a zenekartól megszokott módon a magyar nyelvű számok angol változata következik, amiről most itt nem beszélnék, ugyanis a zenéjük teljesen megegyezik az eredetiekével, csupán a szövegekben mutatkozik érthető módon kisebb-nagyobb eltérés.

Az albumot végighallgatva az az ember benyomása, hogy mindezeket a számokat már évekkel ezelőtt hallotta, sőt hallgatta. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a zeneszerző Matláry Miklóson nem igazán érhető tetten az újítás gyötrő vágya, és ezen az sem sokat segít, hogy a Simon Valentina képviselte női éneknek az eddigiektől eltérően nagyobb lett a szerepe. Persze értem én, hogy a név és a stílus kötelez, de akkor is… A dalok szövegei is a már jól ismert tematikát járják körül sokadszor, lélek, sírok, árnyak, könnyek. Nem beszélve arról, hogy helyenként értelmezhetetlennek tűnnek bizonyos képek. Azt, hogy „a szerelem a hold szeszélye”, talán még megértjük, de az, hogy „a szerelem a holtak vére”, talán egy kis magyarázatra szorul (persze a banda szövegvilágában jól hangzik, de valahogy nem tudom elképzelni).

Végezetül egy értékelésféle: aki eddig szerette a zenekart, ezután is szeretni fogja, de számukra az album nem fog katartikus élményt okozni, aki viszont eddig nem ismerte a bandát, annak biztosan sok újat mutat, hisz magyar nyelvterületen még mindig hiánycikk az ilyen stílusú zene.