A nehézfém bohém templomában 4.

Brutális bevégzés

Szombat reggel a Woodstock-hangulat továbbra is a csúcson volt a táborunkban, de hát nem verekedni, nem aludni és nem gyűlölködni mentünk. Ez egy ilyen virágszedős/szivárványos hely, ami Herbert Marcuse-nak is tetszene, és ha valaki belelazul, akkor abból igen nehezen mászik ki. Kb. mint azok a manusok, akik a tábor bejáratánál tanyáztak már négy napja magnóval, és nem vagyok biztos benne, hogy bejutottak egyáltalán a fesztivál területére. Valamelyik kora hajnalban az út közepén aludtak, Immortal-pulcsival takarták maguk, és tökölték a Possessed első lemezét… hát igen… „You can’t Stop Rock N’ Roll.”

Macedón barátaink nyösztetésére elmentünk a holland Severe Torture kora délutáni extrém death metal bulijára, ahol volt is mit látni, mert jól leszedték a fejeket. Egy kisebb kitérő után a német Dew-Scented death/thrash bulijára értünk vissza. Háromnegyedéig megtelt a küzdőtér kora délutánra, de ez már nem okozott meglepetést, akár a hatalmas pogo, circle pit, és mindaz, hogy ezt az izzasztó kánikulában nyomják több ezren. Még jó, hogy egész nap folyamatosan locsolták a közönséget és a járókelőket, lehet, páran gutaütést kaptak volna enélkül.

Az ős/alap/hírhedt finn black metal Impaled Nazarene fellépésére sem változott a helyzet egy dekát se. Mikka Luttinenről mindig azt gondoltam, hogy nem egészen tiszta, de most élőben is bizonyosságot nyertem, hogy a faszi nem komplett. Pattogott, mint egy gumilabda, és le-fel rohangált, akkora intenzitással, hogy már vártam, mikor esik össze. A Karmageddon Warriorsszal nyitottak, majd egy újabb dal következett, aztán Armageddon Death Squad, Steelvagina etc. Elég jól felölelte a műsoruk a teljes életművüket. Az Ugra-Karma lemezes Sadhu Satana dalnál Mikka úr úgy „megsatanaztatta” a közönséget, hogy érdekelt volna egy keresztény vallási felekezet véleménye a jelenetről. Mikor nyolcezren üvöltik, hogy „Satana”, az jó és vicces, és tiszta szociológia, inkább, mint teológia. A Winter War c. dallal zártak, és hiába volt visszázás, az idő elrepült!

Mikkát a Meet and Greet helyszínen láttuk viszont, hát fél méterről még pszichopatábbnak nézett ki. Megtudtuk, hogy a következő interjú a Krabathor koncertjével esik egybe. Meg lettem volna lepődve, ha valami gebasz nélkül múlik el a nap. Kárpótolt minket a kellemetlenségekért Timmel, a régi brutalos barátunkkal való találkozásunk. Mikor megtudta, mi lett a Venom-interjúnkkal, felajánlotta, hogy ideadja a sajátját, ezzel is segítve az underground testvériséget. Köszönjük, Tim, a Képes Ifi nevében!

Kisebb üzemanyagtöltés és pólóvásárlás után a Sodom koncertjére értünk vissza. Természetesen öblös telt ház várta a thrashlegendát délután hatkor. Angelripperék kiállása magabiztos volt, mintha csak Lemmy Papát láttam volna a színpadon. Nyitány az Agent Orange c. dallal, és a circle pit abban a pillanatban kitört, majd nem hagyott alább egy pillanatra sem a koncert végéig. Következett az újabb keletű In War in Pieces, az örök klasszikus Outbreak of Evil (a világ lerosszabbul feljátszott debütáló minialbumáról), aztán egy kis rockyval lazították a hangulatot a Surfin Bird c. dal (Trashmen-átdolgozás az 1950-es évekből) segítségével. Jött a Saw is the Law, pár újabb szerzemény, mint a City of God, a Stigmatized, aztán a Sodomy and Lust, a Blasphemer, amely a Venom Black Metal c. dalába hajlott át pár riff erejéig, majd a Remeber the Fallen, és egy kis visszázás után az Ausgebombt. Sodom-koncerten vagy 14 éve voltam, akkor is marha jó volt, és most is. Ők is megérdemelnék azt a megbecsülést, amit egy Motörhead megkap, csak sajnos még nem elég trendik, pedig egy Sodom-buliban nincs hiba. Az, hogy volt pár gyengébb lemezük is, miden bandával megesik.

Következő utunk ismét a sátorba vezetett, az amcsi Repulsion koncertjére. Ők is egy kultikus banda, akik mérhetetlen hatással voltak a death/grind létrejöttére, és nélkülük az olyan bandák, mint a Carcass, Brutal Truth, Napalm Death, Entombed, egész más zenét játszanának. A Repulsion mindössze egy lemezt adott ki, Horrorified címen még 1989-ben, és azóta is ezzel koncerteznek hébe-hóba, mikor valószínűleg utazhatnékjuk van éppen, vagy a pénz kell. A lényeg, hogy a sátor ismét a tömegnyomor szélén állt, de a koncert óriási volt, kurva jó hangulattal. Mivel ők kivételesen abban a szituációban voltak, hogy több a műsoridejük, mint a lemezük hossza, pár átdolgozással bővítették a repertoárt. Ezek közül néhányat nem tudtam beazonosítani, de az egyik, azt hiszem, Discharge volt, a másik pedig a Black Metal. Elmondhatom, hogy az idei Brutalon ez utóbbi dalt hallottam legtöbbször elhangozni, élőben is és lejátszóról. Jó buli volt, de ez is nagyszínpadot érdemelt volna.

Rohantunk vissza, hogy a Sick of It All koncertjéből legalább egy keveset elkapjunk, hát sikerült is. Az én életemben a hardcore a Step Down dallal kezdődött, itt pedig a koncert ezzel ért véget. Nagy bodybukfenc volt elöl, a banda jókedvűen zenélt, mi pedig örültünk, hogy ennyit elcsíptünk.

A cseh legenda Krabathor újjáalakuló koncertjére még jobban feltöltődött a színpad előtti tér. Ők az országuk metálzenei büszkesége, ettől függetlenül persze a banda Szerbiában nem volt soha túl ismert. Az első nóta a debütáló lemezes Psychodelic volt, majd jött a Faces Under the Ice, és mi elviharzottunk, legnagyobb bánatunkra egy olyan interjúért, ami mégsem jött össze.

A következő állomásunk ismét a töltött pulykára emlékeztető sátorban volt, és az angol Benediction koncertjére vártunk. A zenekar a Nightfear c. dallal kezdett, majd jött a Suffering Feeds Me, az Unfound Mortality, a Nothing on the Inside. Dave Hunt kiváló frontember, de sajnos a hangja meg sem közelíti Dave Ingram mély hörgését, és a hiányosságok ebben ki is merültek. A zenekar jó hangulatban zenélt, a közönség lelkes volt, és végig sepert a tombolása az olyan daloknál, mint a They Must Die Screaming, a Jumping at Shadows, az I Bow to None. A helyszín ismét csak szűkösnek bizonyult, a Benediction pedig, akárhogy is nézzük, egy meghatározó death metal banda. Hunt meg is jegyezte: „Három éve próbálják a szervezők összehozni a fellépésünket a Brutalon, és mikor összejön, akkor beraknak minket egy kibaszott sátorba”… khm… ez igaz. Hunt amúgy végig lelkesítette a közönséget, poénkodott magukon, a nézőkön, a műfajon. Utolsó dalként a Magnificant hangzott el, és fel is szívódtak gyorsan.

A Satyricon koncertjének a háromnegyedére értünk oda, amikor a Pentagram Burns c. dalt játszották. Elég egyértelmű megállapítás, hogy a banda, akárcsak a közönség, black metallal foglalkozott ekkor már vagy jó fél órája. A mosh helyett mindenki nagy beleéléssel ördögvasvillázott, és átadta magát a sötétségnek. A Satyricon már rég levetkőzte az egykori tini templomgyújtogató korszakát, igazi rocksztárok lettek, igazi nótákkal, ahol a zene minősége az elsődleges szempont. Nagyon szép tisztán szólt minden, Satyr frontemberi tevékenykedése pedig a 1980-as évek nagy stadionrock-zenekarainak énekeseit juttatta eszembe. A következő dal a Fuel for Hatred volt, majd jött a Mother North és végül a King, amit már a szörfösök sem hagyhattak ki, míg mások átszellemülve hallgatták. Lényeg a lényegben, a Satyricon egy kiváló koncertzenekar, de az egykori fektefém-lovagokból mára már rocksztárok lettek, és rég odalett a pőre sötétség.

A My Dying Bride koncertje alapos hangulatváltás volt. A világ egyik leglehangolóbb bandája teljesen magába zuhantnak tűnt, amikor belekezdtek a Like Gods of the Sun c. dalba, de hát így van ez rendjén. Az énekes Aaron fehér ingben adta elő a felkavaró dallamokat, Lena, a basszerlány fejébe pedig lehet, nem szeretnék betekintést nyerni, olyan szinten kikattantnak tűnik. Lassan hömpölyögtek az olyan dalok, mint a The Trash of Naked Limbs, a Catherine Blake, a From Darkest Skies, a She is in the Dark. A két gitáros, Andrew és az idén visszatért bandaalapító Calvin, derekasan rázta rőzséjét, míg a hegedű gyönyörűen sírt végig a koncerten, amely a csúcspontját (ebben az estben, tekintettel a műfajra, inkább a mélypont lenne helyesebb) a The Cry of Mankindnál érte el, majd a Turn Lose the Swans következett, és vége lett a hétszámos koncertnek. Haldokló menyasszonyékat többször láttam már, és ez volt az eddigi legmélyebb koncertjük. Míg pár éve kissé pörgősebbre (az ő mértékükkel persze) volt véve a repertoár, addig ezen a koncerten teljes elmélyülést kaptunk. Marha jó banda ők, de ha valaki nem érzi az ízét, akkor valószínűleg a legnagyobb büntetésként éli meg a zenéjüket.

Az utolsó koncert a holland Hail of Bullets fellépése volt, ami egy teljesen belassult My Dying után ostorcsapásként hatott. A közönség nagy része ekkora már elkezdett szétszéledni, de még mindig bőven akadt nézőjük. A három stúdiólemezről válogatott a death metal supergroup (ex-Pestilence, ex-Asphyx, ex-Thanatos, Ex-Gorefest stb.), hallhattuk a General Winter, a Warshaw Rising, az Ordered Eastward c. dalokat. Lendületes koncert volt hiba nélkül, és jó volt látni ezeket a death metal legendákat egy színpadon.

A koncert után azt tettük, amit minden becsületes fesztiválozó szokott az utolsó éjjelen. Amennyire tudtuk, próbáltuk a végtelenségig felfokozni hangulatunk, nem törődve a másnappal és a hazaúttal. Másnap reggel megtaláltam a hálózsákomat, bármennyire is hihetetlen, a kocsiban volt végig. Örömmel tudatosult bennem, hogy immár otthon is aludhatok benne, ha kedvem szottyanna.

Többen megkérdezték indulásunk előtt, hogy ki a fene hallgat ilyen zenét még, és kit érdekelnek olyan bandák, mint a Venom, a Sodom, az Onslaught, amelyek már rég lefutották a magukét. Szerintem ameddig több mint tízezren éneklik a dalaikat, addig van rájuk igény. Az underground azért underground, mert nem látszik, de nem azt jelenti, hogy a föld alatt nem él senki, visszahúzódva a fénytől. Mivel a napsugarak káros hatásairól folyamatosan jönnek a rémhírek a tömegmédiából, maradok én továbbra is távol a felszíntől, belemerülve a rejtőzködő homályba társaimmal együtt. És ameddig picsariszálás megy a televízióban zene helyett, inkább megyünk jó zenét hallgatni, és ha ezért majd ezer kilométert kell utazni, akkor megtesszük, de nem ülünk otthon a seggünkön nyafogni, hogy szar minden.

Lényeg a lényegben. Marha jó ez a fesztivál, és öröm látni, hogy folyamatosan fejlődik. Jövőre ugyanitt, remélhetőleg teljes létszámmal itthonról, mely szám… 666!!!