Obscured – The Plague Within
(2012, Miner Recordings)
Az újvidéki Obscured death metal csapat tagsága a Képes Ifi olvasóinak részben ismerős. A dobos, Tara Kerac több hazai zenekarnak is borítókat készít, az édesapja a Sztripper rovatban pedig folyamatosan szerepel. Aztán itt van Khargash (nem összekeverendő a Farkash, illetve Ordash nevekkel), alias Burai Károly is, az énekes/bőgős poszton. Ő még a Képes „muskátlikiadásában” is tündökölt, saját Khargash zenekaráról is már írtunk, akárcsak a M.A.D. Goya thrash-alkohol divíziójáról, ahol évekig ő pengette a négyhúrost. Taráról nem állítom biztosan, de Karcsika egyre gyanúsabbá válik, hogy esélyes lesz „a legtöbbet foglalkoztatott metálzenész Vajdaságban” cím elnyerésére.
Az Obscured háza táján az események valószínűleg épp Khárgoyahnak (szerintem ez egy remek, habár meglehet, kissé öntörvényű magyarosítása a művésznevének, mi pedig magyar lap vagyunk, álljon hát így a továbbiakban) köszönhetően felpörögtek. Belépésekor fenéken billentette a lusta, „újvidéki bót előtt” sörözős bagázst, és végre csak lett belőlük valami. Azóta a változások folyamatosak. Mostanra, habár ezen az albumon még nem szerepel, visszatért a régi gitáros Siljo, ezúttal énekesi poszton. Az alapító Rale ugyanakkor megpattant pogánykodni és patriótáskodni a Wolfs Hungerba, áldja meg a jóisten. Az albumon tehát Tara és Khárgoyah mellett még Srki szerepel. Ő a gitárgyalulásért felelős, és a földbe állt Disdainedből csatlakozott e remek duetthez, hogy baró trió, majd mostanra ismét egy csodálatos kvartett váljon belőle.
A zenekar tehát elérkezett az első hivatalos kiadásához, amely a tavalyi év végén jelent meg először ingyen letölthető formában, majd nem sokra rá a Miner Recordings is felkarolta a 2005 óta nyomuló halálbrigádot. Három promó CD és egy magánkiadás után itt is volt az ideje, hogy megjelenjen tőlük végre valami komolyabb hanghordozó.
Rövid intró után az ismerős melódiák könnyet csaltak a szemembe, ahogy sihederkoromra emlékeztem a The Appalling Of The World Above dal hallatán. Hát igen… Végre CD-n is hallgathatom most már. Mert bizony egy koncertre járónak az Obscured nem adott túl sok új dalt ezúttal. A lemez nagy részét az érdeklődők hallhatták már koncerten, hisz jó pár éves dalokról van szó, melyek egy ideje szerves részei a repertoárjuknak, csak épp most kerültek hivatalos kiadásra.
A már említett nyitódaltól mindenkinek kedve szottyan a főnökének egy jót behúznia, tökéletes riffek, kiváló ötletek, emlékezetes részekből van összerakva. Ami a felvételen újdonság, az a szintetizátor használata háttérszínezésnek, és az ilyen jellegű díszítés egyébként átkarolja az egész lemezt, amely, már most megmondva, nagyon jól szól. Nemhiába lett ennek a dalnak videója is, tényleg maradandó darab. Az ezt követő Crimson Altars már inkább egy standard death metal, majd az ezt követő God is Inhuman lelassítja kissé a tempót. Ezután következik a lemez többnyire komorabb fele, de olyan stílusban, amit a zenekar inkább csak mostanság tudhat magáénak. Az újabb irány valahol a Behemoth, a Vomitory, a Deicide, a Hate, a Cannibal Corpse felé kacsingat. Modern death metal ez, nem hagyja figyelmen kívül az utóbbi évek zenei változásait, de nem is megy el a technika, a brutalitás, esetleg az öncélú újításra törekvés végleteibe.
Az olyan dalok, mint az Abominations és az Eradicate, korrekt zúzásokat rejtenek, de az Integration on the Voidnál ismét felkapja az ember a fejét. Jól eltalált ritmusok, váltások és kiállások jellemzik a dalt, majd a Dawn on the End instrumentalitással próbálja pihentetni a halálfémtől mérgezett füleket. Ezt követi a lemez egyik legjobb dala, a címadó The Plague Within, pajzánkodó ritmusával. A lemezt ismét egy instrumentális szerzemény zárja, majd harminchárom perc zúzás és kb. három perc pihenés után be is fejeződik az anyag.
Az album tehát a tízből mindössze hét dalt tartalmaz, a másik három inkább hangulati átvezető. A zenekar stílusa talán mostanra alakult ki igazán, és a régi kiadványok színvonala meg sem közelíti a mostaniét. A banda életében újdonságnak számító billentyűs aláfestés kimért, nincs giccsmennyiségig nyomva, viszont ahol megjelenik, ott tényleg hangulatot teremt. Amit kissé furcsállok a bookletnél, hogy míg a Tara gyerek szétdíszíti más zenekarok borítóit, addig itt a csicsázásba mintha nem igazán szakadt volna bele. Persze van egy hatásos borítónk, de a belső kivitelezés szinte üres, még egy nyamvadt zenekari fotó sincs, pedig hej, de szép gyerekek is ők!
Az ő esetükben is csak azt tudom mondani, mint sok más hazai zenekar lemezéről. Ez a banda is több figyelmet érdemelne, mert semmiben sem maradnak le a külföldi színtér mögött. Persze, mivel szerbiaiak, külföldön leszarnák őket, mert honnan jöttek már?!, itthon meg az a szokás, hogy általában nem hallgatunk itthoni „ganét”, esetleg csak ha már feloszlottak. „Így megy ez… csip-csirip!”
