Az év koncertje 2013-ban
Aki ismeri az újvidéki SPENS méreteit, tudja, az épülettel kapcsolatban nem elég érzékletes a „nagy” jelző. Amikor elindultunk Emesével azon a szeles, borongós szombati délutánon, hogy részesei lehessünk a koncertek koncertjének, nem számoltunk azzal, mit is jelent mindez számunkra. Hiszen csak el kell menni a megadott belépőkapuhoz, felvenni a jegyeket, és kezdődhet az év utolsó, fesztiválnak is beillő maratonja! Az az egy óra azonban, amit a megfelelő bejárat felkutatásával töltöttünk, alaposan rácáfolt naiv elképzelésünkre.
Amikor összességében talán másodszor kerültük meg az épületet, nagyjából a nyolcadik embert szólítottuk le a bejáratoknál szorgoskodó biztonságiak közül, kezdtünk kissé elbizonytalanodni. Érzékeinket ekkorra teljesen eltompította az alattomosan száraz téli szél, a csupa hasznavehetetlen útmutatás teljesen összezavarta tájékozódási képességeinket. A bentről kiszűrődő metál azonban arra biztatott, nem adhatjuk föl, így végül ráleltünk a kissé eldugott, ám annál inkább szemmel tartott művészbejáróra.
A korai időpont lehetett az oka, hogy – főként a fiatalabbak – csak kisebb csoportokban szivárogtak az arénába, sokan közülük pedig a SPENS lépcsőin melegítettek a késő esti programokra. Így tehát a tizennegyedik alkalommal megrendezett óriásbuli nyitányán, a Kolaps nevű banda 16.00-kor induló koncertjén nem volt kifejezetten nagy tolongás, de nagyjából ugyanez mondható el a Feud, majd az őket követő horvát Brkovi fellépésének hangulatáról is. A Six Pack kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel zenélt a növekvő publikumnak. Őket a Kanda, Kodža i Nebojša nevű formáció követte, bár ők sem tudták meghozni teljes mértékben a közönség hangulatát, ahogyan az Obojeni program és a Bjesovi fellépése sem váltott ki igazi katarzist – csak foltokban lehetett ugráló, pláne tomboló csoportokat látni. A legtöbben csak szomorú képű, bólogató kutya módjára ingatták fejüket még a zúzósabb részeknél is, és ekkorra az is nyilvánvalóvá vált, hogy a vártnál jóval kevesebben váltottak jegyet az év koncertjére. A középső lelátó aránylag megtelt, a felsőn viszont csak elhanyagolható számban buliztak, ami magát a koncerttermet illeti… teljes vásári standokat lehetett volna felállítani az üresen maradt térségeken. Pedig nem lehetett panasz sem a látványra – amelyet a világhírű képregényrajzoló, Bane Kerac tervezett –, sem pedig a hangzásra, hiszen a hangosításért felelős csapat is alaposan kitett magáért.
Az idő múlásával persze ezek az üresen hagyott részek is feltöltődtek: mindenféle feleslegessé vált ruhaneművel, megfáradt táborozókhoz kicsit sem hasonlító emberek kupacaival, sör és más, bizonytalan eredetű folyadékok tócsáival, nem is szólva az ilyenkor elmaradhatatlan, mindent beborító műanyag poharakról. Túl a koncertek nagyobb hányadán, körvonalazódott a közönség összetétele is: többségben voltak a bandák iránt elkötelezett huszonévesek, ám meglepően sok félmeztelen vagy jócskán alulöltözött középiskolás kóválygott a tömegben, olykor pogót imitálva, máskor pedig iskolatáskájukat vadul lóbálva.
Az Električni Orgazam nagy öregjei klasszikus, jól ismert számaikat játszották, de ezzel csak előkészíthették a terepet az Eyesburnnek. Minden bizonnyal a belgrádi banda koncertje volt a nap csúcspontja, hisz a közönség egy emberként tombolt a legvégéig. A zene, a látvány, a zenészek színpadi koreográfiája és ezzel együtt a hangulat messzemenően ebben az alig egy órában volt a legnagyobb összhangban. Ami ezután még hátramaradt, az a Partibrejkers korántsem partigyilkos koncertje, valamint a program zárásaként a Hladno Pivo zúzása mozgatta át a minden bizonnyal alaposan megfáradt közönséget.
