A legmagasabb szintű zenei csínytevésekről

A korai King Crimson elképesztő sikereket ért el, ám különféle okok miatt 1974-ben feloszlott. Robert Fripp ekkor azt ígérte, sohasem hozza vissza hamvaiból a zenekart. Mostanában gyakorlott zenerajongó ilyet nem vesz be, s erre alapos oka van. Node 1974-ben ez a feloszlás nagyon is komolynak és tartósnak tűnt. Az energiák mégis utat találtak maguknak: Fripp pedig - bár eredetileg Discipline néven tervezte a folytatást - végül a régi formáció két tagja mellé igazolt két új zenészt, és a megváltozott koncepció ellenére is felvette a King Crimson nevet. A határtalan kreativitás mint korszakokon átívelő mozgatórugó igazolhatja a név felélesztését; a tagság pedig parádés volt. Fripp gitár- és billentyű játéka, valamint Bill Bruford dobolása mellé Tony Levin basszushangszereken érkezett, Adrian Belew pedig a mikrofon mögött állt, nyakában a második gitárral. S hogy miért kellett átvergődnünk a történeten? Mert jelen koncerten, amely az 1980-as évek három lemezét hivatott bemutatni, bizony pont a két, egykoron új tag képviselte a zenekart, megint kiegészülve két új hangszeressel. Bár ezúttal már nem vették magukra a legendás nevet, a Steve Vai gitárhőssel és a Tool-dobos Danny Careyvel kiegészült BEAT vitán felül igazi kuriózum.

A Barba Negra nagyobb színpada előtt sokféle érdeklődő várta, mit hoz ki magából a világ jelenleg legizgalmasabb tribute bandája. Ismét jó ötlet volt a pólómintákat segítségül hívni, hogy láthassuk, a meglepően diverz közönséget a kiváló hangszeres játék és a különleges kompozíciós elképzelések hozzák lázba. Néhányuk bizonyíthatóan az előző esti Voivod élményszámba menő koncertjéről érkezett, és nyugodtan sorolhatjuk őket is a fent leírt csoportba.

A színpad jobb oldalára tornyozott dobfelszerelés érezhetően húzta magával a színpadképet: a bal oldalon Steve Vai hatalmas aurájával és cuccával egymaga töltötte be, középen Adrian frontemberként, majd jobbszélen hangszerparkja bástyái között Tony Levin. Elegáns és egyedi fellépő ruhájuk csak rövid ideig volt a középpontban, hisz zenélés következett, és innentől végig birkóztak a figyelemért az egyéni teljesítmények, a szokatlan struktúrák, és az egymásra találó, dalokká összeálló improvizációk. A produkció gigászi elefántja a hátsó molinón mozdulatlanul is uralta a teret, egyáltalán nem hiányzott valami kínos, olcsón generált vetítés ehhez az estéhez.

Adrian Belew rosszcsont módjára vigyorgó karakteréről az jutott eszembe, hogy úgy vezeti elő a zene határait páros lábbal arrébb rúgó futamait, mint egy gyerek, aki gondosan kieszelt huncutságot hajt végre, majd ha sikerült, akkor büszkén dicsekszik el vele a haverjainak. Amit itt művelt, az kivétel nélkül sikerült neki: gitárjátékát különféle effektjeivel addig formálta, mígnem az szinte felismerhetetlenül eltávolodott a forrástól: a fizika törvényeit szolgai módon követő rezgő húrtól. Mindeközben énekhangja tökéletes volt, erős, egyedi, minden kopástól mentes. És ezek mellé nem csoda, hogy rendszeresen érkezett az a bizonyos mosoly.

Tony Levin a Liquid Tension Experimentből a későbbi progresszív zenék rajongói számára is ismerős lehet. Általában gitárosokról szokták mondani, hogy egyetlen hangból megismerhető a játékuk, és így van ez vele is: a Chapman Stickjén elkövetett bármelyik mozdulata alapján. Hogy pontosan milyen hangszer ez, és milyen mozdulatokra kell gondolni, annak jobb, ha mindenki utána jár. Emellett Nord szintije, és klasszikus négyhúros basszusgitárja sem porosodott, káprázatos groove-jaival alapot adott, kísért, mellé néha énekelt, és amikor ezek közül csak egyet csinált egyszerre, akkor szabadon maradó kezével fényképezte a bandát, és a közönséget. Mindezt 80 évesen.

Steve Vai előző önálló turnéján újságolta, hogy négy évtized feltekert erősítőn való játék után fülmonitorral áll színpadra, és jobban élvezi a zenélést, mint valaha. Itt is így történt, és ha ő élvezi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nézőként sem lesz ez másképp. A minden számot másik gitárral játszó klasszis láthatóan megtalálta szerepét a műsorban és szerves részévé vált. Ez nem jelenti azt, hogy egyéni teljesítményét visszafogta volna: a tremolókarján megragadott gitárján az össze-vissza cibáló mozdulatai egyszerre tűntek gitárellenes bűnnek és egy érzéki balett előadásnak, miközben az összhatás hibátlan volt.

Danny Carey a gigantikus dobfelszerelés mögött jobban a produkcióba olvadt, alárendelve magát a poliritmikus, lehetetlen ütemmutatókkal való zsonglőrködésnek, amit pont nagy példaképe, Bruford helyett végzett az este folyamán. Dobolása nem merült ki a számok egyszerű visszajátszásában, idomulva ahhoz, hogy ezen éra hajtóereje is a kísérletező kedv maradt. Inkább arról volt szó, hogy elődje eszközkészletét zsigeri szinten sajátjaként alkalmazta, így teljesen autentikus érzést keltett.

Az első felvonás a Neurotica cirkuszával kezdett, s folytatódott a BEAT album megidézése még három szám erejéig, amelyek közül csak a Heartbeat engedett egy kisebb szusszanást slágeresebb megoldásaival. Vizuális típusoknak jó kapaszkodó a három lemez borítóinak markáns színvilága, amik időrendi sorrendben a piros, kék és sárga. Az első felvonás második fele a kék alapszín után a sárgára váltott: a Three of a Perfect Pair lemez került sorra, de még hogy: a Model Man soha ezelőtt nem hangzott el élőben, másik három számot pedig 1984-ben vette elő utoljára az akkori felállás. Szöges ellentétben álltak, és mégis remekül kiegészítették egymást Vai tökéletesen megrajzolt vibratói, valamint Adrian slide gyűrűvel karcolt hangjai, amelyek egy rakás effekten verekedték át magukat, hogy végül a lelket is kicsavarja belőlük a keze ügyébe készített effekt pedállal. Alig ocsúdtunk fel, amikor jött az Industry, ami egy repetitív billentyű és basszus lüktetésre felépülő elszállás. Vai sem tétlenkedett, pszichedelikus hangorkánnal válaszolt, így már tényleg az Űrodüsszeia végének végtelenbe tartó utazásában találtuk magunkat. A Larks' Tongues in Aspic (Part III) zárta le az első felvonást, és igen, ezek után kellett egy kis pihenés az idegrendszernek.

Negyed óra szünet gyorsan eltelt baráti üdvözlésekkel, eszmecserével, és persze a rajongás és csodálkozás megosztásával. Közben közéleti és zenei személyiségek is felsejlettek a tömegben, sőt underground metál magazin képviselője is, így nem kizárt, hogy olyan helyekre is eljut a koncert híre, ahova eddig még nem.

A Danny–Adrian páros dobolós felvezetőjével kezdődő második felvonás még jobb volt, mint az első. A hangzás addigra feszes, erőteljes és kristálytiszta lett. Az elővezetett számok alapján úgy tűnt, hogy az első blokk alatt a négyes hozzászoktatta különös művészetéhez a közönséget, most pedig megmutatja, milyen szintig lehet elvinni ezt jobbnál jobb dalokkal. Ehhez az egyetlen kék lemezes Waiting Man után négy piros és három sárga lemezes szám következett, jó érzékkel összekavarva. Steve Vai hidegrázós szólóblokkja mellett szörnyen nehéz lehet érvényesülni, de Adrian teljes értékűen kapcsolódott hozzá gitáron, s közben persze énekelt is. Majd a Sleepless groove-jához előkerült a Funk Fingers, Tony Levin másik védjegye. Ez a mutató és középső ujjára húzott két botocska, amellyel lényegében basszusgitárja húrjain dobol. Egy mentsége van ilyen balgaságra: az érces, pattogó hang játékának szerves részévé vált. Ettől a ponttól már elvesztettem a képességet a hangszeres bravúrok figyelésére, csak hallgattam a zenét, néztem a színpadképet és a közönség teljes beleélését. Egyszer csak elvágják, meghajlás és vége. Vajon úgy van vége ennek a műsornak is, mint 1974-ben a zenekarnak? Igen: érkezik a ráadás, mely meglepetésként megidézi a klasszikus érát a Red című tétellel, majd a Thela Hun Ginjeet a záró dal.

Egyértelmű, hogy a turné célja az örömzenélésen és az elkötelezett rajongók kényeztetésén túl a feledésbe merült korszak számára történő igazságszolgáltatás volt. A kiváló és különleges este után már nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a legendás muzsikusokból verbuválódott tribute bandának, hanem az, hogy a hallgató tud-e kapcsolódni ehhez a magas szintű, őrületes zenei csínytevéshez.