Sporhetsztori 74.

74. rész – Álmom egy tanya, állatok hada...

A Vad Fruttik Tudom milyenje kotyog a fejemben, nem hagy pihenni. Éjszakákon át hallgatnám, fülsüketítő hangerőn… ha nem aludnának a kis koboldjaim a szoba mélyén, az ágy kellős közepén... és ha volna valami olyasmin hallgatni, amit úgy ablakrezgetésig be lehet izzítani. Na. De most nem fruttizni jöttem. Azaz, egy kicsit talán mégis. Egy gyümölcsről tervezek hápogni egyet, pontosabban károgni, hátha meghallja valaki. De amennyire elkorcsosult ez a világ, és amennyire minden csak a pénz körül forog, nehezen nyitja ki a fülét bárki, ha csak haszna nem származik belőle.

Tudom, az előző cikk végén még több kenyeret ígértem, de úgy döntöttem, hogy egy perpill nagyon is aktuális gyümölcsöt veszek sorba – az epret. Azt tudjuk, hogy a Maxiban nem szabad venni, de mivel a bezsongott gyereket nem lehet lelőni, hát megkapja, hadd örüljön. Ott kezd szikrázni a fejem, amikor a gyümölcs még tíz nap után is szinte változatlan pompájában mosolyog vissza a frizsiből, mert úgy megmakacsolta magát a drága, hogy egyszerűen nem hajlandó megrohadni! Hát erre varrjál gombot! Na, de arra is, hogy a másik szamócautánzat, amit a férjemuram hozott haza egy helyi viszonteladótól, és melyet szép hazai, egészséges primőrnek véltünk, ugyanígy viselkedett! Legalább három napot állt a frigóban, és simán túlélt egy négyórás bőröndtúrát Belgrád és Zenta között, majd még egy éjszakát a hűtőben, mielőtt végleg elhasználtuk a csupacsokis muffin extra adalékaként. Kitaláljátok, milyen állapotban volt? Elárulom: szinte a „haja szála” sem görbült meg. Pedig köztudomású, ugye, hogy a „mezei” eper, a „hús-vér” eper (ami gyerekkoromban még nemcsak név szerint, hanem valóban az volt, ami) villámgyorsan beadja a derekát, egy röpke szempillantás alatt megpusztul (átlag 1-2 napig lehetett fogyasztani, de feltételezem, senkinek sem kell bemutatnom). Na de ezek?! Hát ezek a mostaniak nem tudom, mivel vannak „beoltva”, lespriccelve, módosítva... Azt még nem is említettem, hogy azért nem fogyasztottuk el előbb a piros gyümölcsöt, mert a turmix, amit banánból és belőle készítettem a gyerekeknek, keserű lett... Na, ehhez szólj hozzá! KESERŰ! Hát mennyi méreggel locsolhatták le, hogy a seggberagasztóan édes, banános turmixot ehetetlenül keserűvé tegye?! Muffinba kotyvasztva, sok cukorral egészen finom volt, de csak én ettem, mert a tündérpalánták a csupa csokit díjazzák.

És akkor jön a kérdés, hogy mit és hol vegyek, hogy a skacoknak is adhassak belőle? A piacon sokszor már a szomszéd néni sem azt árulja, ami az övé, és sokszor az adott szó sem ér már semmit, mert, ugye, minden eladó – valamiből meg kell élni. Szerencsések, akik a betevőjük egy részét meg tudják maguknak termelni a kertecskéjükben. Én erről csak álmodozhatok, míg a nyugati oldalon fekvő, nap nem látta, porszagú, fedett teraszon locsolgatom állott vízzel a sínylődő díszparékat.

Ja, apropó. Máskor is futottam már bele jó alaposan méregbe mártott portékába. Olyan ez, mint a Hófehérkében, amikor a banya a nyálcsorgatóan kívánatos, halálosan toxikus almát szívből vigyorogva kínálja, majd a fa mögül kukucskálva lesi, mikor döglesz bele… szóval… A Maxi piacán vett Golden Delishes szinte ehetetlenül keserű volt. Én azért megettem, mert azt hittem, a szám ízével nincs valami rendben. Csak pár héttel később olvastam a világhálón, hogy más is járt így, panaszt is tett, de persze senki sem reagált rá. Azóta csigaméreggel „fertőzött” saláta is napvilágra került, a levelei között rejtőzött az utolsó vacsorának szánt csigapapi, amelynek a növény közvetlen közelébe sem lett volna szabad kerülni, nem pedig rá. Szóval, elszomorító. Kétségbeejtő. Egyszerűen megáll az eszem, de nem csak ettől. Sok minden van még a begyemben, de arra most nincs keret, hogy mind kiköpjem.

A kérdésre, hogy akkor vajon mégis miért vásárolunk továbbra is ott, ahol, az a válasz, hogy mert sajna sokszor nincs más lehetőség, és mert a piac, habár nincs a világ végén, de két gyereket húzva igenis messze van, ráadásul a csomagoknak sem volna rajtam hely. Egész jó málhás szamár vagyok egyébként, de annyit azért mégsem bírok el… az apjuk meg általában pont akkor dolgozik, vagy az autó rossz, vagy betegek a kicsik, vagy kisbalták potyognak az égből. Valami mindig van. Az is lehet, hogy csak nem vagyok elég jól szervezett – mint ahogy a drága férjem gondolja –, és nem tudom megszervezni a bevásárlótúrát időben vagy a hiper-szuper organikus zöldség-gyümölcs szállítót, aki az ajtóig jön. Igen, valóban létezik ilyen szolgáltatás. Több frissen született cég kínálja online a „minden mentes” portékáját, általában jó borsos áron, no de házhoz jön a cucc, a felár érthető... De ki garantálja, hogy valóban organikus, mint ahogy reklámozzák? Azért adok majd egy esélyt neki hamarosan. Addig meg próbálunk nem plasztifikálódni teljesen, és idő előtt elhalálozni a hülyére mérgezett idénygyümölcsöktől ésatöbbi ésatöbbi...

Annyi biztos, lebomlani két méter mélyen mi már úgysem fogunk, ha egyszer arra kerül a sor. Ámen.

Az előző rész itt olvasható.