„Babám viszont nem biztos, hogy lehet…”

Akarva-akaratlanul, de rendszerint olyan emberekbe botlok, akik méltóak arra, hogy írjak róluk. Nincs ez másként a Koncz Orsival sem. 18 éves, egészséges, boldog, viszonylag teljes életet élő lány, legalábbis ez a látszat. Én viszont a valóságról beszélgettem vele.

Mikor és mi alakult ki nálad, ami miatt nem biztos, hogy vállalhatsz gyermeket?

2003 tavaszán kerültem a zentai kórházba, hasfájással, lázzal és ízületi fájdalmakkal. Ekkor mindössze négy éves voltam. Találgatások sorozata indult meg, kétszer tartottak bent hosszabb időre, de eredménytelenül. Édesanyám ezek után megkeresett egy privát gyermekorvost, aki azt javasolta, hogy menjünk el Újvidékre, és vizsgáltassuk ki a tüneteket alaposabban. Gondolom, sejthetett valamit… Ez a valami gyorsan be is igazolódott. Novemberben diagnosztizálták, hogy leukémiás vagyok.

Pici gyerekként mennyit észleltél az egészből?

Nagy volt körülöttem a sürgés-forgás. Néhány nappal a diagnózis megállapítása után már az újvidéki kórházban feküdtem. Halványan ugyan, de emlékszem, hogy sokan voltunk az osztályon, és mindenki ugyanabban a cipőben járt, amiben én. Félelmetes volt, hogy kis túlzással napról napra egyre kevesebben maradunk és harcolunk. Emlékszem, édesanyám teljesen ki volt borulva, ugyanis édesapám akkor immár két éve nem volt közöttünk. Azt hiszem, ő sokkal inkább félt, hogy elveszít engem is, mint amennyire én féltem négy évesen mindentől, ami ott zajlott.

Milyen folyamaton mentél keresztül?

Kemoterápiás kezelést kaptam, illetve gyógyszereket. Nem volt egy sétagalopp, de ha mondhatok ilyet, nagy szerencsémre már az elején kiderült, hogy egy gyógyszerre, a citosztatikumra, allergiás vagyok, aminek hatására leállt a szívem, és újra kellett éleszteni. Kopasz és kövér voltam a sok orvosságnak és a kemonak köszönhetően. Egy évig tartó rosszullétek, fájdalmak és szenvedés után viszont a családom és én is fellégezhettünk, ugyanis tünetmentesnek nyilvánítottak.

Milyen következményekkel jár mindez ma, a mindennapjaidra vonatkozóan?

Amikor kiderült, hogy teljesen tünetmentes vagyok, két éven keresztül minden másnap vérvételre jártam, és gyógyszereket szedtem az előírásoknak megfelelően. Azóta is rendszeresen meg kell jelennem kontroll vizsgálatokon, és oda kell figyelnem magamra. Számomra az egész történet legsúlyosabb következménye, hogy nem biztos, hogy lehet gyermekem. Természetesen ezt a gondolatot igyekszem elengedni, a legpozitívabban állni hozzá, próbálok hinni a csodában. Gyakran megesik, hogy összeesek. Eddig még nem tudták pontosan megállapítani, hogy mi ennek az oka, de valószínűleg ez is egy következmény, amivel meg kell tanulnom együtt élni, míg ki nem derül pontosan, hogy mi miatt van. Törekszem „jól” kezelni a fennálló helyzetet, és teljes értékű életet élni úgy, hogy ez a 13 évvel ezelőtt megtörtént helyzet ne befolyásolja a mindennapjaimat teljes egészében.

Példátlan, hogy Orsi mennyire tündöklő, hálás és pozitív. Elmondása alapján mindenkinek hinnie kell magában, és abban, hogy képes legyőzni a halált, és képes élvezni az életet. Azt gondolom, hogy nekem, mint újságírónak, ugyanilyen hálásnak kell lennem, hogy a sors összehoz ezekkel a kemény dolgokkal megküzdött emberekkel, és megmutatja, hogy másképp is lehet!