Hol vagy nagy Ő?
Fotó: http://samantha-meglioli.deviantart.com
Az emberek nagy többsége, legyen szó férfiról vagy nőről, húsz éves korára legalább egy igazi komoly kapcsolatot tud a háta mögött, ahol a híres mindent elsöprő szerelem szinte hurrikán módjára tarolt. Nos, én azon különleges, igen jól olvassa a kedves olvasó, különleges és ritka csoporthoz tartozom, akinek az életében még egyetlen egy komoly, keménységemet legyőző férfi sem akadt az útjába!
Most mondhatnám, hogy mindez hidegen hagy. És azt is mondom! Teljesen rendben vagyok, köszönöm nincs szükségem az egyéniségemet háttérbe szorító, akaratos, barátaimat nem kedvelő férfira, aki véleménye szerint ő csak azért ilyen, mert nagyon szeret. Hmm. Ez érdekes; hogyan lehet valakit elnyomva nagyon szeretni? Hiszen, ha elnyomod azt a másikat lelkileg és szellemileg, akkor meg sem ismered igazán, és ha nem ismered a másik felet akkor nem is tudod szeretni igazán, szerelmesnek lenni meg még úgysem tudsz. Nem tudod mihez van tehetsége, nem tudod milyen emóciókkal rendelkezik egy-egy esemény történésekor, nem tudod milyen is valójában, mert nagyon rövid idő alatt teljesen hozzád fog alkalmazkodni, és számodra ez teljesen megfog felelni. Egyszerűen nem adja önmagát, s mint tudjuk az ember annyira önző lény, hogy pontosan ez az, amit szeret – ha egy másik személy ugyan olyan mint ő... Manapság sajnos pontosan ezt lehet látni. És hogy miért nem tartanak néhány hétnél vagy hónapnál tovább ezek a kapcsolatok? Hát ezért, mert nincs megbecsülve, értékelve az az adott másik fél. A külsőségekre helyezik a hangsúly. Nem az élményekre, érzelmekre, emlékekre, hanem a látszatra. Számtalan cikk, blog, poszt és komment olvasható ezzel kapcsolatban. Őszintén azt sem értem, hogyha egy fiúnak megtetszik egy lány, és már az első öt perc után tudja, hogy érdemes lenne lépkednie felé, akkor mi a francért nem teszi ezt meg? Mire vár? Miért húzza hónapokon keresztül azzal az igencsak bejövős dumájával? Illetve, ha egy lánynak bejön egy fiú, akkor miért nem kezdeményez? Hiszen abban nincsen semmi különleges, legalábbis ez az én szerény tapasztalatom s véleményem egyaránt. Könyörgöm, adjátok már önmagatokat, álljatok már ki magatokért és becsüljétek meg a másik személy kialakult természetét! Ne dobd el, ha nem megy, hanem harcolj érte! Biztosan sokan nem értenek majd velem egyet, de az, ami ezen írást ihlette, a körülöttem zajló események sorozata, néha már-már vicces, hónapokon át feleslegesen folytatott üzenetváltások sokasága, a barátnővel rendelkező férfiak flörtölése, a személyiségzavaros emberek viselkedése alkotta.
Én már nagyon szeretném önmagamat adni. Szeretném, ha valaki akkora hatást gyakorolna végre rám húsz évesen, hogy magam sem higgyem el! És azt is szeretném, ha ez a valaki értékelné azt, hogy fontosak a barátaim, hogy fontosak a hobbijaim, hogy fontos a családom, sőt ők az elsők akik igazán fontosak. Hát, hol van az a vagány nagy Ő, aki elviseli azt, hogy a karrier és a siker útjára akarok lépni? Aki tiszteli, hogy két kis amatőr dokumentumfilm és számtalan apró kis vajdasági cikk került már ki a kezeim alól? Jelezném, hogy szeretem a focit, a sört, tudok főzni, imádok nevetni és egy szeretetéhes, odaadó, őszinte nagyszájú csaj vagyok, aki már iszonyúan vágyik arra, hogy megérkezzen az a hurrikán és magával vigye úgy, hogy ne is érezzen változást csak egyetlen helyen, a törékeny kis szívében; na ott aztán legyen meleg, letisztult és piszkosul jóleső szerelem! Talán valóban ez a legnagyobb baj a mai kapcsolatokkal és fiatalokkal, hogy hiányzik az általam őszintén és jelen esetben röviden leírt „én” bemutatása és a „mit akarok” „mit tudok” „mit szeretnék” érezni, átélni dolgok kimondása!
