Levelek Japánból 18.

Fotók: Tóth Eszter

18. rész - A császári palota és környéke Tokióban

Japán császárság. És mint ilyen rendelkezik császárral. A császári család rezidenciája évszázadokon keresztül Kiotóban volt. Az ország feletti tényleges uralom azonban nagyon sokáig a sógun és a szamurájok kezében volt. A sógun 19. században bekövetkezett bukása után a hatalom ismét a császár kezébe került, és ekkorra tehető, hogy az uralkodói család a sógun palotájába költözött, és rezidenciáját Tokióba helyezte át. Azóta számos átalakítás történt, többek között egy teljesen új palota felépítése, ami ma az uralkodói család lakhelyéül szolgál. Erre a részre a látogatók természetesen nem léphetnek be, de a császári palota keleti kertjei és a sógun palotájának maradványai mindenki előtt nyitva állnak.

A kiránduláshoz társaságom akadt szegedi témavezetőm egyik doktoranduszának, Istvánnak a személyében. Ő három hónapot tölt Japánban kutatással. Mivel japán harcművészettel is foglalkozik, és érdeklődik a japán kultúra iránt, ő valószínűleg sokkal több és pontosabb információval tudna szolgálni a sóguni erődítményről és a szamurájkultúráról, mint én, de mivel ennek a cikknek én vagyok a szerzője, a kedves olvasónak be kell érnie az én hiányos ismeretanyagommal.

Tokió központi részéről, a Tokió névre hallgató vasútállomástól indultunk. Itt csatlakoztunk a japán önkéntes idegenvezetők által szervezett túrához.

A Tokióban pusztító számos tűzvész miatt az épületegyüttes elég nagy része megsemmisült, csupán néhány kisebb épület, a vizesárok, a magas kőfal és kapuk emlékeztetnek a valamikori sóguni erődítményre. A sógun látogatóinak számos ellenőrző ponton és kapun kellett áthaladniuk, mire a sógun színe elé járulhattak. A legelső kapu dísze egy tigrisszájú, halfarkú lény. A japán mitológia ezen állata a tűzesetek ellen hivatott védelmet nyújtani. Úgy tűnik azonban, hogy a babona mégsem bizonyul igaznak, hiszen a palota többször is leégett még azután is, hogy a szobrot a kapura szerelték.

A látogatók rendszerint gyaloghintón érkeztek, de amikor az ellenőrző pontokhoz értek, ki kellett szállniuk a hintóból, és megmutatni magukat az erődöt védő katonáknak, majd a fegyvereiket leadni. Egy rövid tőrön kívül a szamurájok semmiféle fegyvert nem vihettek magukkal a palotába, ahol tilos volt párbajozni vagy bármiféle erőszakos cselekményben részt venni. A sógun így akarta megakadályozni, hogy a szamurájok az életére törjenek. Ez a nagyobb épület valaha a sógun udvarában élő nindzsák lakhelye volt. A történészek számára még ma sem világos, miért nindzsák őrizték a sógun udvarát. Az egyik valószínűnek tetsző elmélet szerint a nindzsák képesek voltak arra, hogy azokkal a látogatókkal, akik a sógunra veszélyt jelentettek, vagy sértették érdekeit, gyorsan és észrevétlenül végezzenek.

A császári palota kertjének hátteréül az égig nyúló felhőkarcolók szolgálnak. A régmúlt, a tradíciók és az ultramodern keveredése, ami annyira jellemző Tokióra és egész Japánra.

Ha továbbhaladunk a kert belseje felé, a tágas, füves tér lassan átalakul apró, emberkéz által formált, fákkal, tavacskákkal, bambuszfákkal és virágokkal szabdalt gyönyörű, árnyas ligetté.

Miután kigyönyörködtük magunkat a császári palota kertjében, felfedezhetjük az azt körbevevő városrészt. Az új és a régi keveredése, a fejlődés, de mindeközben a régi értékek megőrzése nagyon jellemző erre a kerületre. Az egyik épületet például nem akarták lebontani történeti értéke miatt, de kellett a hely egy irodaház felhúzásához, hát ráépítettek a tetejére.

István tradicionális japán faliképet szeretett volna venni, ezért elsétáltunk a közelben levő „könyvesboltkerületbe”. Sajnos az összes könyv japánul volt, így én nem vettem semmit, István viszont talált több igazán szép képet.

Az előző rész itt olvasható.