Az utolsó jugoszláv együttes

Antal Attilával, az újvidéki Lepša Brena zenekar alapítótagjával beszélgettünk – 1. rész

Építészet, új hullám, urbánus költészet – talán ezekkel a kifejezésekkel valamelyeset körülírható az elmúlt évek egyik legérdekesebb vajdasági zenekara. Az Antal Attila (ének, gépek, gitár) és Višnja Žugić (szintetizátorok, ének) alapította, valamint Andrej Nenadov (vokál) személyével kiegészülő formáció számos koncertet és kiadványt tudhat maga mögött az elmúlt években. Remélhetőleg mire ez a beszélgetés megjelenik, a Lepša Brena új kiadványa is nyilvánosan elérhető lesz. Az alábbi beszélgetést Antal Attilával folytattuk, akinek neve a zenén kívül egyéb kulturális színterekről is ismerős lehet az olvasó számára.

Elsősorban természetesen az érdekel, miért és miként jött létre ez a különleges nevű zenekar (amire, ha rákeresünk az interneten, leginkább egy lenge ruhás szőke hölgy jelenik meg)?

– Az együttes, legalábbis ötletben, 2017 nyarán alakult meg, amikor egy reggel azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy alapítsunk zenekart, ami építészeti popot fog játszani (arhitektonski pop, arhi-pop), és az lesz a neve, hogy Lepša Brena. Egyébként a Lepa Brena név mindig is irritált egy kicsit, hogy valaki Lepának, szépnek hívja magát... Szóval mi legyünk szebbek! Tehát a névválasztás tényleg nagyjából ilyen egyszerű volt. Minden összeállt, mindennek volt értelme. Višnja, akivel mindenképp szerettem volna valami kreatív dolgot közösen csinálni, hivatását tekintve építész, innen az ötlet, hogy ilyen témákkal foglalkozzunk valamilyen formában. Ő korábban nem volt zeneileg aktív, sőt szerintem eleinte nem is igazán hitte el, hogy tényleg zenélünk valamikor. Ellentétben vele, én nagyon régóta zenélek. Gyerekkorom óta mindenféle formációkban játszottam, punk, experimentális, industrial, darkwave, szintipop, szóval ez számomra is új kihívásnak ígérkezett, hiszen pop zenét akartam/akartunk csinálni, nem valami elvont, kísérletező dolgot. Táncolható, énekelhető dalokat akartam írni, és azokon keresztül életre hívni, megmozgatni az épületeket, városokat, tereket, lakásokat, szóval azt, ami körülvesz bennünket.

Melyik számnak sikerült elindítania a dalírás folyamatát?

– Az első szerzeményünk a Kuhinja + Spavaća című dal volt. Višnját addig nyaggattam a szövegírással, hogy elege lett belőlem, és odanyomott elém egy öntapadós jegyzetlapot néhány sor szöveggel: Vidim te, kroz četiri prostora – stratifikacija pogleda, mondhatjuk, hogy ez volt az a történelmi pillanat, amikor elindult az együttes. Ő a doktoriját írta akkor, és nem igazán volt ideje és ereje a hülyeségeimmel foglalkozni, de nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy elkezdjek dolgozni. Amikor hozzáadtam coda-ként azt a szöveget, hogy Ja sam u kuhinji, ti si u krevetu, majdnem lefordultam a székről, úgy röhögtem. Mindig fontos volt számunkra ez a fajta önmagunk nem-túl-komolyan vétele, meg az, hogy teljesen banális dolgokról tudunk komolyan beszélni, vagy komoly dolgokról humorral, könnyedséggel. Amikor elkezdtünk próbálni, először ugye a 2019-es Utcazenészek fesztiváljára, a dalnak ezen a részén nem tudtuk magunkat átvergődni röhögés nélkül.

Hogyan emlékszel vissza erre az első fellépésre? Sok előkészület előzte meg?

– Ahogy említettem, Višnjának nem volt korábbi zenei tapasztalata, úgyhogy amikor kaptuk a hírt, hogy fellépünk a rendezvényen, jött egy apró pánik, és a nyár folyamán sokat gyakoroltunk, Višnja megtanulta kezelni a szintetizátorokat meg lejátszani a dalokat. Nagyon komolyan vettük a felkészülést, ami jót tett, hiszen a továbbiakban minden egyre könnyebbé vált. Ez nálunk kicsit visszafelé működik, nem úgy, mint egy „normális” együttesben – mivel a dalokat én írom, és általában ez a folyamat azt jelenti, hogy mindent fel is veszek rögtön, nekünk mindig utólag kell megtanulni lejátszani együtt a dalokat – ezért a fellépéseinken hallható hangszerelések mindig mások, mint amit a stúdiófelvételeken hallani. Élőben kicsit leegyszerűsítjük a dolgokat, és inkább az energiára fókuszálunk. A finomságokat meghagyjuk a stúdiófelvételekre. Az első fellépésen többen voltunk az együttesben. Habár a kemény magot Višnja és én alkotjuk, arra a fellépésre elhívtunk még két vokalistát, hogy a háromszólamú részeket is elő tudjuk adni. Egy-két koncerten ott volt egy kedves barátunk is, aki basszusgitározott, de ő hamar visszalépett inkább állandó rajongóvá és hallgatóvá, mert nem szereti az élő fellépéseket.

Ugyanebben az évben már ti nyitottatok a szlovéniai Borghesia előzenekaraként, amely együttes nagy hatással volt az 1980-as évek során Jugoszlávia zenei színtereinek alakulására. Megtisztelőnek éreztétek a lehetőséget?

– Ismertük, hallgattuk, szerettük a Borghesiát meg egyáltalán a nyolcvanas évek zenéit (mármint a nyolcvanas évek jobb zenéit). Ezért nagyon örültünk, amikor meghívtak bennünket, hogy legyünk előzenekar! Friss együttesként, amelynek három-négy koncertje volt addig, ez tényleg nagy dolog volt. Szerencsénk volt, hogy az Utcazenészek fesztiválján volt az első koncertünk, és hogy az emberek nagyon jól reagáltak a zenénkre. Szépen indultak meg a dolgok, egészen a koronavírus kitöréséig egy-két koncertünk volt havonta, és ha nem üt be a pandémia, szerintem még aktívabbakká váltunk volna, de ez nem rajtunk múlt. Érdekes volt, hogy nagyjából egy héttel a lockdown előtt még koncerteztünk, akkor egy másik, kicsit kevésbé ismert, de legalább annyira kultikus horvát zenekar, a Trobecove Krušne Peći előzenekaraként. Egyébként a pandémia alatt is voltak koncertjeink – online, a hálószobából. Elsőként a zágrábi Močvara meghívására, ahol pár évvel később élőben is felléptünk.

Egyébként milyen zenei hatásokból építkezik a Lepša Brena zenéje?

– Az alap természetesen az új hullám, a posztpunk, a szintipop és a darkwave, emellett (hiszen popzenéről beszélünk, még ha idézőjelesen is) mindenféléből merítünk inspirációt. Szóval a nyolcvanas évek mellett hallható triphop, diszkó, d’n’b-hatás, és ez albumról albumra mindig új elemekkel bővül, legújabb anyagunk például elég sötét és keményebb hangzású, megjelennek acid és ebm/industrial elemek is. Lényegében a Lepša Brena zenei amalgám, amelyben összefutnak mindazok a zenei érdeklődéseink, amik kialakultak az évek folyamán, de mindez soha nem koppintva a hatásokat, inkább egyfajta kollázsban, az elemeket felhasználva, és azt a személyes szűrön átengedve. Mindig egy egyedi hangzásvilágra törekszünk, ami felismerhetően Lepša Brena. Másrészt mindig ott van az „építészeti szűrő”, szóval az olyan keret, amiből soha nem lépünk ki, akármiről szeretnénk írni, annak mindig kapcsolódnia kell ehhez az alaptémához. Ha mondjuk szerelmes dalt szeretnénk, akkor szerelmet vallanánk a betonnak.

Több zenei formációnak is tagja voltál, viszonylag hosszú tapasztalat áll mögötted. Miben különbözik a Lepša Brena attól, amit korábbi zenekaraiddal csináltál?

– Igen, ahogy már említettem, a zene hosszú évek óta tölti ki az életem. Több zenekarnak is tagja voltam, de szóló projektjeim is voltak, emellett alkalmazott zenével is foglalkoztam színházban és filmen egyaránt. A Lepša Brena számomra felszabadító élmény volt alkotóként, mivel előre meghatároztuk, merre megyünk és mihez tartjuk magunkat, szóval megvolt a koncepció. Ez alkalmat nyújtott arra, hogy kilépjek abból a személyes térből, ami azelőtt meghatározta azt, ahogy dolgoztam. Megjelent a humor, ami felváltotta a melankóliát és az elveszettség érzését, és valahogy vokalistaként is megtaláltam a hangom, ami érdekes, mert úgy látszik, ehhez az kellet, hogy szerbül kezdjek énekelni, míg azelőtt mindig angolul írtam a szövegeket. A Lepša Brena új kezdetet jelentett, ami hatalmas szabadságot nyújtott. Persze, azóta nemcsak szerbül íródtak szövegek, hanem szlovénül (Zidovi Gozda), horvátul (Blokovi u bojama, Kocka: Inćuni: Kiša) és macedónul is (Gradot se Krie). Emiatt talán a Lepša Brena az utolsó jugoszláv együttes! Egyébként, így utólag arra is rájöttünk, hogy volt értelme így elnevezni az együttest, hiszen valahol képviseljük a jugoszláv gondolatiságot (annak a jó, pozitív, egymást összekötő részét). Azt, ahogyan a terekhez, a városainkhoz állunk hozzá, mindenképp képviselünk egyfajta tiszteletadást mindazok irányába, akik tettek azért, hogy ebből a nagyon is rurális vidékből, ami a mi „régiónk” volt, urbánus, jövőbenéző helyet formáljanak. Manapság ezt az örökséget is utolérte a kapitalista, olcsó politikus rothadás, szóval ahogy tudunk, próbálunk mi is valamit tenni azért, hogy valami fennmaradjon az utókornak.

Szerintem többeknek is feltűnik a párhuzam a Lepša Brena arculata és a szocreál vagy kelet-európai neoavantgárd között. Mit jelent számotokra ez a szocialista korszakot idéző vizuális világ: egyfajta nosztalgia, tudatos párhuzam a múlt és a jelen között, vagy inkább csak egy esztétikai réteg, amely jól működik a zenétekkel?

– Ez jó kérdés, de egy kicsit óvatosnak kell lenni a fogalmakkal, elvégre építészeti popról beszélünk... Jugoszláviában nem feltétlenül volt szocialista realizmus, legalábbis egészen biztosan nem úgy, mint a szocialista blokkban. Itt inkább modernista építészetről beszélhetünk, és annak is egy elég specifikus ágáról, ami éppen Jugoszláviára volt jellemző, az ország egyedi, két blokk közötti helyzete miatt. A lényegi különbség aközött amit mi csinálunk, és amit más, kelet-európai együttesek, hogy ők csak díszítésként használják a posztkommunista esztétikát, annak komorsága és a jellegzetesen kelet-európai hangulata miatt, mi pedig konkrétan az architektúrával foglalkozunk. A dalaink között nincs semmi, ami ne ebből a szerteágazó koncepcióból merítene, amibe belefér többek között az urbanizmus, várostervezés, annak hiányosságai, a különböző építészeti elemek, a civilizáció és a természet kapcsolata. Ez nálunk nemcsak esztétikai fazon, amit el lehet Nyugaton adni, hanem ez a lényege annak, amit csinálunk. Ebben nagy mértékben jelen van a társadalmi elkötelezettség és egyfajta kimért politikusság is. Mindenesetre, a humor mögött kritikus tekintettel nézünk a környezetünkre, ebből az eléggé egyedi posztjugoszláv örökségből.