Zenta… ezt tetted Te

Elhagylak! Hát tényleg nem látod? Elhagylak… Éppen most. Elmegyek, mert többre vágyom. Elmegyek, mert unok már senki lenni. Elhagylak, és Te talán észre sem veszed. Pedig annyi mindent alkottam neked. Életem eddigi legnagyobb inspirációja voltál Te. Jobbá, szebbé szerettelek volna tenni. De Te soha egy szóra nem méltattál engem. Fáj. A lelkem tépem darabokra, akárhányszor csak némán nekiindul a vén járgány a határra vezető útnak… értsd meg… el kell mennem!

Mégis, én kérlek most, ne haragudj rám. Csak egyszerűen… egyszerűen nem tudom tovább nézni. Képtelen vagyok tovább elviselni. Pedig tényleg nem vágytam sokra. Nekem mindig elég volt az „elég”. De itt már ennyi sincs. Itt már ennyi se jár!? Túl nagy kérés lenne, hogy a munkahelyükön ne alázzák meg mindennap az embereket? Túl nagy kérés lenne, hogy ne engedjék, hogy szarért-húgyért dolgozzon az, aki becsületes? Hogy ne olyan munkaköröket kreáljatok a selyemembereknek, amik igazából nem is léteznek?!

És tudod, mégis… amikor végigmegyek az utcákon, a szívem szárnyal. És csodálom az embereket, akik még mindig kitartanak melletted. Talán én voltam gyenge…?! Talán túl sokat vártam, talán túl sokat reméltem?

Szívemre teszem a kezem… én mindig kiálltam érted.

Tedd a szívedre a kezed! Tedd fel magadnak a kérdést: miért hagynak el téged fiatal tehetségeid, akiket akkora szeretettel neveltél? Mert szeretettel nevelsz, aztán rútul eldobsz! Ez vagy te! Vállald, hogy kevés vagy! Vállald, hogy gyenge vagy! Ezernyi fiatal várja tőled az elismerést. Ezernyi fiatal várja, hogy vedd észre őket! Zenészek, festők, fényképészek, sportolók, tetoválók, hajszobrászok, tervezők, szervezők, ékszerkészítők, újságírók…

Mindenki elhagy.

Szánalmas vagy, ahogy csak ott állsz, és nézed! Unottan vállat vonsz, és egy percig sem harcolsz értünk. Pedig az ember elismerésre vágyik. Főleg fiatalon! Honnan tudnám, hogy jó úton járok-e, amikor észre sem veszel?! Talán azt sem tudod, hogy létezem-e egyáltalán… Soha egy szóval nem dicsekedtél senkinek, hogy vagyok neked!

Annyi sok ötletem lenne pedig… Szánj egy termet a tehetségeknek. Egy termet, ahol kiállításokat lehet szervezni, akár tizenöt évesen is, egy termet, ahova mindenki bemehet megdicsérni társa alkotásait, ahol el lehet feledni minden bajt, ahol csak alkotni lehet… szabadon alkotni… De te?!

…te! Inkább hagynád épületeidet megrohadni, mintsem hogy ennyit nyújts bárkinek is. Csak kérni kellene? Ugyan, ne légy nevetséges…

A jövődet megalapozó „kövek” lennénk, melyeket unalomból rugdosol le egy szakadék széléről, és közben tényleg fogalmad sincs arról, mit veszítesz.

Zenta… ezt tetted Te.

És mégis… ha felocsúdnál, megfognád a kezem, és halkan suttognád, hogy próbáljuk meg… hogy már te is látod… mindent elfeledve rohannék vissza hozzád a világ másik feléről is…