A zene eszköz volt, nem pedig cél
A járókelők gyakran megállítanak Újvidék utcáin... A Moria megint összeállhatna! – mondják euforikusan. Én ilyenkor csak egyet kérdezek tőlük: Tudod legalább egyetlen daluk címét? Senki nem emlékszik még egy kibaszott dalunk címére sem!... Miért? Mert akkor nem volt Facebook, YouTube, semmi közösségi megosztás, csak átvétel kazettáról kazettára. Senki nem emlékezik egy dalra sem, csak az érzésre, hogy mennyire király volt, amikor zenéltünk nekik egy kis klubban valahol Újvidéken. Fogalmuk sincs arról, miről énekeltünk, mit képviseltünk. Csak azt tudják, hogy akkor jó volt.
Ezzel a hatásos bevezetővel kezdődik Mihajlo Obrenov (dreDDup) három éven keresztül készülő, majd 2017-ben kiadott/befejezett Kontakt című alkotása. Az újvidéki zenei élet történelmével, képviselőivel több dokumentumfilm, könyv, írás is foglalkozott, de a felszín alá eddig senki sem ásott. Talán az alkotók nem tartották izgalmasnak kudarcsztorik feldolgozását? Elvégre ez a film sok mindenről szól, de arról nem, hogyan gazdagodott meg valaki a zenélésből.
Semmi több nem történt annál, amivel te magad hozzájárultál – ragadja meg Téglás Ferenc (a VIVIsect industrial rock és több más zenekar motorja) az underground egyik fontos alapkövét. Itt senki nem csinál meg helyetted semmit. Az is megtörténhet, hogy nem lett belőled semmi, de lehet, hogy nem is voltál annyira jó vagy kitartó. Akármi volt/van/lesz, te zenélsz, és nem érdekel, hányan néznek, mit mondanak. A lényeg, hogy lehetnek napok, amikor úgy érzed, te is felérhetsz az isteneid kis lábujjáig, akiknek a lemezeit naponta hallgatod. Talán ez a lényege az egésznek. A zene iránti szeretet, a rajongás az, ami összeköti a filmben szerepelő személyeket. Megváltoztatja és irányítja az életüket, menedéket nyújt egy olyan valóság elől, ami nem érdekli őket.
A film a bizarr próba-koncert-összejövetel-helyszínek feltérképezésétől a hangszerek beszerzésének és kezelésének a problematikáján keresztül elvezet minket a szervezés megismeréséhez. Csináld magad kézikönyvként is lehet értelmezni a film jelentős részét, útmutatóként ahhoz, hogyan kell semmiből valamit csinálni, ha nem is nagy dolgot, de legalább kiutat találni a szürke kommunizmus és háború által megtört környezetből.
Záporoznak a stílusok (punk, metal, new wave, oi), helyszínek (Žuta kuća, Limán, Dvorište, Enter), a zenéhez kapcsolható balhék, verekedések, botrányok. Feszes a tempó, a zsargon miatt néha elveszítjük a fonalat, aztán jön egy poén, és időnként elszunnyadunk a háromórás film közben. Amikor a végére érünk, úgy érezzük, sok olyan dolgot nem tudtunk meg, amit szerettünk volna. Odaülnénk ezek közé az arcok közé, és csak hallgatnánk a meséiket egy letűnt korról, ami nem is volt annyira irigylésre méltó, mint amennyire filmezés közben gondoljuk.
A film segítségével nagy kört teszünk meg, ugyanakkor a panoráma mégsem teljes, mivel néhányan nem vállalták a szereplést. 1987-ből a film végére a jelenbe érünk, ahol az az érzésünk támad, hogy pár idealista fiatal suhanc vissza szeretné hozni az underground régi csillogását, de nincs kinek. Nem kell már a térre járni információkat gyűjteni a zenekarokról, nem megyünk koncertekre ismerkedni, nem utazunk sok kilométert egy-egy felvételért.
A filmnek persze vannak hiányosságai. Néha nehezen értelmezhető a zenészek/résztvevők elbeszélése. Szívesen olvastam volna néhány statisztikai adatot az újvidéki zenekarok számáról, láttam volna pár családáfát, koncertstatisztikákat. Érdekes lett volna megtudnunk, kivel mi történt, hisz a filmben szereplő egykori zenészek szemmel láthatóan nem váltották meg a világot, de az ötödik x-hez közel sem néznek ki hétköznapi nyárspolgárnak, de a társadalom peremére sodródott veszteseknek sem.
Mi nem vagyunk zenészek! A zene kifejezési eszköz volt, nem pedig cél – hangzik el a film végén egy tucat punkbandát megjárt ex-évfolyamtársam szájából. Ha meg akarunk tudni valamit egy társadalomról, akkor a fősodor mögötti művészeti ágazatokat kell figyelnünk. Ezt meg is kapjuk a filmtől, ami hibái ellenére egy történetmesélős, öniróniától sem mentes, vicces, ugyanakkor elgondolkodtató alkotás lett Újvidék harminc olyan évéről, ami soha nem került a címlapokra.
