Csipkerózsika rövid álma
Demóna (Maleficent, 2014)
Rendezte: Robert Stromberg
Vágó: Chris Lebenzon, Richard Pearson
Forgatókönyv: Linda Woolverton, John Lee Hancock
Fényképezte: Dean Semler
Zene: James Newton Howard
Szereplők:
Angelina Jolie (Demóna)
Elle Fanning (Auróra/Csipkerózsika)
Sharlto Copley (Lipót)
Sam Riley (Holló)
Imelda Stauton (Knotgrass tündér)
Az utóbbi évek sorozatát folytatva ismét egy klasszikus mese modern kori feldolgozását vitték vászonra a hollywoodiak. Piroska és Alice után megérkezett Csipkerózsika is vadonatúj köntösben, ám ha jobban szemügyre vesszük, magának az alvó szépségnek nem sok köze van a produkcióhoz; megbújik ő békésen a mellékszereplők között. A hangsúly a gonosz boszorkán van, s azon, miért is átkozta el ő a csecsemő leányzót. Megsúgom, nem azért, mert nem kapott meghívást a keresztelőre.
Tudniillik, mindez a családi perpatvar még húsz, talán huszonöt évvel korábban kezdődött, egy távoli és párhuzamos világban, ahol két ellenséges királyság élt egymás mellett: az emberek és a tündérek földje (lásd lejjebb: Múria). Ez utóbbi gyönyörű, emberi alakhoz hasonló – és ilyen formában egyetlen, ami azért több mint különös – tündére volt Demóna. Aztán, hogy egy kissé felpörgessük az eseményeket, jött a pasi, lamour meg békítő hadművelet, érző szívvel dobált csókok meg közös jövő. Mindebbe pedig belerondít a hatalom, a pénz és a becsvágy. Demóna szárnyaszegetten forrongott a bosszú levében, Lipót pedig megengedte magának, hogy király legyen, elvegye az exkirály lányát, s méltó hévvel és erővel a trónról irányíthassa a sereget Múria ellen, tündérbarátnőjét teljesen elfeledve. De Demóna nem felejt: szárnyaszegett, szomorú szeretőként szeretné szőrös szívű szerelme szívét szilánkokra szedni. Ezért jelenik meg a keresztelőn, a többit már ismerjük…
Pontosabban ismerhetnénk, de gyakorlatilag egy teljesen új Disney-történettel állunk szemben, amiben a rokka és a százéves alvás csak mellékszál, a bonyodalom elősegítője. Köztes rész, amit körbeölel a lényeg, a valódi mese, amire a néző valójában figyel, s mikor a herceg fehér lovon (vagy inkább lebegve) megjelenik Csipkerózsika ágya mellett, akkor kapunk észbe, hogy ezt valahonnan ismerjük.
Ha nincsenek elvárásaink a fentivel kapcsolatban, akkor ez egy teljesen elfogadható mozi, amelyet kellő látvány és csekély színészi munka jellemez, s egy családi est méltó befejezése lenne. A történetben tátongnak ugyan lyukak, melyek azt sugallják, hogy a néző ne akarjon mindent tudni, pl.: Lipót király új felesége két mondattal jelenik meg csupán előttünk, majd miközben a király valósággal beleőrül a Demóna elleni küzdelembe, róla semmi hír, még csak egy röpke hiszti sem, hogy: Jaj, mi lesz ezután a mi lányunkkal? A király idegrendszer-leépülése is inkább az ex miatt van, nem is a lánya iránti aggódás váltja ki, s a mese száznyolcvan fokos fordulatot vesz: kit érdekel, hogy mi lesz Aurórával? Meg kell ölni Demónát, és kész! Már csak azt nem értem, hogy a három tündéranyóka mit keres a filmben, merthogy semmi hasznuk nincs, az is biztos! Auróra szinte magától cseperedik fel, s azt sem állíthatnánk, hogy a kék-pink-zöld ruhás asszonyoknak túl sok közük lett volna hozzá. Értelmetlen, gyerekes pofozkodásaik talán a fiatalabb nézőknek humoros lehet, nekünk, „tapasztaltabbaknak” inkább idétlen és értelmetlen. Talán a komor, gonosz légkört kívánták egy kis játszadozással ellensúlyozni.
Díjazom a csavart, kezdtem azt hinni, hogy valóban egy velejéig gonosz tündér lesz majd a főszereplő, aki bosszúját beteljesítvén uralkodik majd a két birodalom felett, s még saját népe is retteg majd tőle; ez lehetne a szívtelen boszorkák eredettörténete is! Mindazonáltal érdekes kompozíciót alkot a két, láthatóan ellentétes érzékletű karakter, Auróra és Demóna, akiket pont az átok érthetetlen, mágikus mivolta terelt egy hullámhosszra, és változtatta meg a tündérben a bosszút lágy, mindent feloldó szeretetté.
Angelina Jolie szépsége, vonzereje itt is előtérbe kerül. Színészi munkája néhány rejtelmes tekintetben és fel-alá járkálásban (hacsak nem repül) ki is merül. Összetört szívét, megcsonkított testét egy fájdalmas jajveszékeléssel intézi el, majd a bosszúnak kínzó, haláli kacajjal ad hangsúlyt. S ezzel a két mondattal össze is lehet foglalni a férfiszívek tiprójának másfél órás megjelenését. Ami még ennél is szembetűnőbb, hogy a szövegben nem jeleskedik; a fiatal Demónának adatott tíz percben Ella Purnellnek több szövege van szinte, mint Jolie-nak összesen. A látványtervező és a sminkes azonban jó munkát végzet, hisz a gonosz tündér minden megjelenését vészjósló, komor, szinte már horrorisztikus képek és színek övezik. Kihívó kontraszt a zöld mint a természet, a tündér-mivolt és a tisztaság, valamint a fekete mint a gonoszság, a romlottság kettőssége. A hófehér, koponyaszerű arc és a hozzá párosuló, Lady Gaga-szerű, éles kivágás valóban rémisztő lehet, miközben lassan, vészjóslóan kilibben az erdő fái közül.
A mellékszereplők között sem lelhetünk fel kirívó tehetséget. Az Aurórát alakító Elle Fanning csupán bájával és önfeledt kacajával színesíti a sötét erdőt, miközben az aprócska lényekkel játszadozik. Naiv önbizalommal mondja fel röpke szövegeit, talán túlzottan is bemagyarázta magának, hogy itt most csak mellékszereplő, nem rajta van a hangsúly. Ő és a botcsinálta hercege Colgate-reklámba való, utóbbiról mást nem is érdemes mondani. A Lipót királyt alakító Sharlto Copley még egész tűrhető figura, az őrület határán álló (vagy már jelentősen át is lépve azt), bosszúvágytól fűtött karakter még meggyőző is lenne, ha a folyamatában látná a néző. De a király egyik percben még épeszű, majd a következő jelenetben már szárnyakkal beszélget, és tudomást sem vesz feleségéről – megjegyzendő és vastagon kiemelendő továbbra is, hogy a keresztelő után semmi jele nincs annak, hogy Lipótnak van felesége, még a megszökött Auróra sem találkozik vele. Ez felettébb különös, nemde? Esetleg még szerethető karakter Holló (Diaval), de érző, tiszta lelkét, állatian ártatlan gondolkodását Demóna árnyéka takarja el előlünk, s gyakorlatilag kispadra küldi.
A látványelemekben sok ismerősre lelhetünk. Az Avatar látványtervezője csillogtatja hozzáértését itt is, s találhatunk a fenti filmben és ebben e szempontból közös vonásokat: az apró kék tündérkék, a víz tükrén játszadozó élénk szivárványok. A királyság, a Múrián kívüli világ Narnia környezetét idézik, a különböző fantasztikus lények pedig itt-ott hasonlóságot mutathatnak azokkal a képzeletbeli teremtményekkel, melyek Jess fejében élnek a Híd Terabithia földjére című filmben.
Mint mondtam, családi estre ez a film remek, de mielőtt még a meséhez akarnánk mérni, s esetleg azt feltételeznénk, hogy rontja az eredetit (mint ahogy azt több más korábbi is tette), nem árt, ha számításba vesszük, hogy az eredeti, még a Grimm testvérek előtt létezett Csipkerózsika-sztori még ennél is durvább és ízléstelenebb. Nem akarom részletezni, aki akar, az utánanéz.
