Bromden főnök és a feje tetejére állított Hair, avagy Miloš Forman köszöntése nyolcvanharmadik születésnapja alkalmából
Kevés olyan kiegyensúlyozott életmű van az amerikai filmművészetben, mint Stanley Kubrické (1928–1999), és kevés olyan is, amelyet értékállóságában hozzá mérhetünk. Itt van például Miloš Forman, aki tulajdonképpen nem is tengerentúli, hanem született cseh, sőt az életmű sem annyira kiegyensúlyozott, hiszen felettébb nehéz volna párhuzamba hozni a korai filmjeit azokkal a későbbiekkel, amelyek meghozták számára a világhírnevet. S mégis, értékállóságában talán pont ő az, aki talán már a hetvenes évek elejétől, de a közepétől mindenképp hozzájárult Hollywoodnak az évtizedre jellemző arculata kialakításához. S mintegy a kor egyik amerikai védjegyévé „nemesedett”. Az a Miloš Forman, aki ma ünnepli nyolcvanharmadik születésnapját.
Akárcsak az említett pályatárs, Stanley Kubrick, úgy Miloš Forman is szerette megbolygatni, vagyis inkább a feje tetejére állítani a közönség és az alkotótársak berögződéseit, sztereotípiáit, az emberi fejekben kialakult sematikus, sablonos elképzeléseket. Amivel persze nem ritkán haragította magára ugyanazokat: a megkövült elvárásokhoz ragaszkodó közönséget és az alkotótársakat. Pedig, akárhogy vesszük is, mindenkinek a hasznára váltak a rendezői beavatkozásai.
Persze, elsődlegesen azt kell tisztázni, hogy az adott kor közgondolkodása abban a megosztott és hidegháborútól terhelt világban, amelyben még állt a berlini fal, s Miloš Forman elkezdte karrierjét, s amelyben hazájának társadalmi-politikai berendezkedéséhez képest egy ellenséges világba, egy ellenpólusú és ellenérdekelt közegbe csöppent, még nem volt kőbe vésett elvárás, hogy más és más művészeti ágakban az alkotók szolgaian kövessék azokat az alapműveket, amelyek feldolgozására vállalkoztak. Manapság, felettébb sajnálatos módon, a közgondolkodás, sőt még a kultúrpolitika is hajlamos arra, hogy például irodalmi alkotások megfilmesítésekor vagy színrevitelekor elvárja – és megelégszik annyival –, hogy háziolvasmány-szerűen felmondják a művészek a leckét, ami egyúttal azt is jelenti, hogy szem elől téveszti az egyes művészeti ágazatok sajátságos jellemzőit.
Mert nem ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik az irodalom és a film, s egész másként interpretálja ugyanazt a színház vagy a képzőművészet, hogy az egyre gyakoribb megfilmesítések ürügyén a képregényt már ne is említsük itt. Mindegyik művészetnek megvannak a maga eszközei, megvan a sajátságos narratívája, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ha szolgai módon emelünk át bármit is az irodalomból, teszem azt a mozivásznakra, akkor bizony abból sok jó nem sülhet ki. Amit a regényíró két mondatban „elintéz”, azt a filmnek érzékeltetnie, láttatnia kell, olykor cselekményszerűen, olykor az érzelmek, esetleg a látványvilág vagy a hanghatások, zenei motívumok szintjén. Felettébb összetett feladat. S ennek a nagymestere a mai születésnaposunk.
A prágai iskola
Miloš Forman 1932. február 18-án született a csehországi Čáslav nevű kisvárosban – amelyet manapság is nagyjából tízezren laknak –, akkor még csehszlovák állampolgárként. Szüleit a második világháborúban veszítette el, az auschwitzi koncentrációs tábor halálgépezetében gyilkolták meg őket. A világégés után tehát már árva gyermekként került Poděbrady, vagyis német nevén Podiebrad városába, ahol a későbbiekben íróként ismertté vált Václav Havel iskolatársa volt. A rendezői hivatást (vagy inkább mesterséget?) a prágai filmművészeti iskolában tanulta ki 1951 és 1956 között. Korai filmjei, amelyek még Csehszlovákiában készültek, az ezt követő időszakból valóak. A kezdeti szárnypróbálgatások után három „komolyabb” alkotása vált ismertté: az 1964-es Fekete Péter (Černy Petr), az egy évvel később készült Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky) és az 1967-es Tűz van, babám! (Hoří, má panenko).
Nehéz is lenne megmondani, hogy mi lett volna Miloš Formanból, milyen filmeket készített volna még pályafutása további éveiben, ha nincs az 1968-as prágai tavasz, s ha nincs a Varsói Szerződés országainak fegyveres, katonai intervenciója Csehszlovákiában, ami arra késztette a fiatal rendezőt, hogy elhagyja hazáját, s a tengerentúlon próbáljon szerencsét. Már csak azért is nehéz lenne ezt megmondani, mert ezek a korai alkotásai a keleti tömbből a Nyugat felé is kikacsintgató, de a maga egyszerű és letisztult eszközeivel szórakoztatni is akaró, mégis elgondolkodtató, az emberi lélek mélyrétegei felé áskálódó, jellegzetes kelet-közép-európai művészfilm kategóriájába sorolható alkotások. Amelyekre mellesleg a nyugat-európai filmvilágban is felfigyeltek, már amennyire akkoriban az ilyesmi átjutott, átszivárgott a vasfüggönyön. A filmek cseppet sem hivalkodóan, nem tolakodóan, mégis jellemzik a kort és az időszakot, no és persze a helyszínt, amelyben és ahol készültek, árulkodó jegyeik sommásabban mesélnek jelenségekről és élethelyzetekről, mint ezerórányi dokumentumanyag tehetné. Nem véletlen mellesleg az sem, hogy habár a prágai filmművészeti egyetem – a rengeteg vetélytárs miatt – a kelet-európai rendszerváltozások óta valamelyest veszített is a jelentőségéből és „elsődlegességéből”, a rangja mindmáig vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen, s különösen az volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, amikor minden feltörekvő rendezőtanonc oda szeretett volna kijutni tanulni. A „prágai iskola” jellegzetes darabjai hát ezek az alkotások, s feltételezhetjük, hogy ha nem jött volna életében ez a politikai eseményekkel összefüggő magánéleti törés, akkor vélhetően ezt az utat járta volna tovább. S mégsem ezt tette…
Bromden főnök
Amerikai szárnypróbálgatásai között is volt néhány kevésbé jelentős alkotás, amelyek történetébe most nem bonyolódunk bele, ellenben az első igazán nagy sikert az 1975-ös Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest) című film hozta meg neki, a nagyszerű Jack Nicholsonnal a főszerepben, és természetesen Will Sampson markáns, meggyőző és csak szuperlatívuszokban említhető alakításával Bromden főnök szerepében. No, s ez – vagyis Bromden karakterének ábrázolása – hozta meg Miloš Forman számára az első komolyabb szakmai konfliktust is immár amerikai alkotótársaival.
Ken Kesey (1935–2001), a film alapjául szolgáló regény szerzője ugyanis saját élményeit írta meg a Száll a kakukk fészkére című regényében. Az akkor még fiatal szerző ugyanis – anyagi gondjai enyhítésére – önkéntesen jelentkezett a Központi Hírszerző Ügynökség, vagyis a Central Intelligence Agency, közismert nevén a CIA által szponzorált gyógyszerkísérletekre, az LSD, a kokain és a meszkalin hallucinogén hatását tesztelték rajta, később pedig ott ragadt a kutatóintézetben, amelynek elmeosztályán dolgozott betegfelvigyázóként. Iszonyatos élményeiről később így emlékezett: „Na, ilyenkor kezdi el az ember azt érezni, hogy Isten létezik. Amikor a CIA elkezd drogot osztani neked.” Az ekkor „bezsebelt” nagyon is személyes élményanyagából írta meg később Ken Kesey a regényét, amelyet Miloš Forman bizony „csak” irodalmi alapnak tekintett, s nem viszonyult hozzá a szerző által elvárt tisztelettel.
Miloš Forman ugyanis a saját hivatásának, a saját szakmájának a szabályai alapján a megfilmesítés közben bizony belenyúlt a cselekménybe is, nem követte azt szolgai módon. A regény egy veteránkórházban játszódik, a film már egy elmegyógyintézetben, Kesey legnagyobb kifogása mégis az volt, hogy a mozivásznakra adaptált változat nem Bromden főnök szemszögéből meséli el a történetet, ahogy ő szerette volna, s ezzel indokolta azt is, hogy meg sem nézte a filmet, annyira elhatárolódott tőle. S ha már Stanley Kubrick nevét említettük az elején, akkor itt mondjuk el, hogy ő pedig a Ragyogás című regénnyel „bánt el” hasonlóképp zseniálisan, amin pedig a mű szerzője, Stephen King annyira megsértődött, hogy hamarosan újraforgatta belőle a saját, igencsak silányra sikeredett „eredeti” változatát. Mert hiába, hogy az irodalmi alapot tiszteletben kell tartani, a legnagyobb és legnemesebb tisztelet jele éppen az, ha az adaptáció szabadon meri használni a megfelelő módosításait, hiszen egy másik művészet nyelvére kell lefordítania az eredeti szerző elképzeléseit és gondolatait. Ken Keseyt és Stephen Kinget azonban nem sikerült erről meggyőzni.
Úton a kultikusság felé
Ken Keseynek vélhetően még ideje sem jutott arra, hogy megbékéljen sorsával, amikor a Száll a kakukk fészkére című film már egy csomó Oscar-díjat bezsebelt. A legjobb filmnek járó díjat vehette át 1976-ban a két producer, Michael Douglas és Saul Zaentz, Forman lett a legjobb rendező, Jack Nicholsont a legjobb férfi főszereplőként díjazták, Louise Fletchert pedig – a szadista Mildred Ratched nővér megformálásáért – a legjobb női főszerepért; s hogy a nagyszerű adaptáció témájának is adjunk még egy pofont, a legjobb adaptált forgatókönyvért Bo Goldman és Lawrence Hauben vihette haza az aranyozott szobrocskát. Ken Keseynek tehát elsősorban rájuk kellett haragudnia… Ha kellett egyáltalán bárkire is az adott szituációban.
Hasonló volt a helyzet Miloš Forman következő amerikai munkájával is, azzal a kis különbséggel, hogy akkor bizony egy formálódó társadalmi réteget, egy teljes korosztályt, egy szellemi közösséget haragított magára. Igen, a Haj, vagyis a Hair volt az. A film, amelyik botrányosan kezdte meg ma már legendás pályafutását.
A Hair ugyanis egy nagyon sikeres Broadway-musical volt, amelyik jó úton haladt afelé, hogy már önmagában is kultikussá váljon. Remek zene, jó dalok egy, elsősorban az akkori fiatalok lelkületéből eredő életmódról, világlátásáról és a vietnami háborúval szoros összefüggésben álló élményanyagáról. Jelentőségének meghatványozásához nagyban hozzájárult az 1979-ben készült film, amelyikről ma már minden túlzás nélkül úgy beszélnek, mint a hippikorszak „nagy passiójáról”. A musical ehhez képest „csak” egy korosztályos hitvallás volt, egy „üvöltés”, s talán „segélykiáltás” is egyben, a lázadás hangján szólt a szabadság nevében, és tiltakozott az értelmetlen pusztítás, a halál manifesztációja, a háború ellen. Mint ilyen tehát nehezen megfilmesíthető.
A színház és a film nyelve sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az irodalom bármelyikhez is, mégis, az adaptáció során ebbe is bele kellett nyúlni. És Forman ismét zseniálisan tette ezt. Történetet adott a valójában cselekménytelen színműnek, értelmezett és átértelmezett, de úgy, hogy jelentőségükben, szellemiségükben, világlátásukban sem a dalok, sem az események nem tompultak, nem változtatták meg jellegüket – sőt, esetenként a rendező még rá is erősített mindezekre. Vagyis minden a helyén maradt ugyan, de minden egy kicsit másképp. És valljuk be: sok minden így legalább végre értelmet is nyert.
No, volt is aztán nagy felhördülés, amikor a filmet bemutatták. A legtöbb kifogás az Easy To Be Hard című dal tolmácsolását érte, ezen aztán teljesen kiakadtak a musical rajongói. A Broadway-változatban ugyanis ez volt a kulmináció pillanata, amikor a szereplők mind együtt, kórusban a közönség arcába üvöltötték lázadásukat, számonkérésüket, korosztályos vallomásukat. Forman meg csinált belőle egy szirupos szerelmes dalt – mondták sértődötten. Igen, valóban az lett belőle, azzal a megszorítással, hogy ez a dal úgy van a helyén ebben a cselekményesített változatban, hogy épp a csöpögőssége és a szirupossága miatt erősít rá mindannak az ellenkezőjére, amit ilyen mivoltában képviselhet. Ráerősítve ugyanakkor az eredeti darab mondanivalójára is. Ennyire kifordítani bármit is önmagából csak egy nagyszerű művész képes, s talán éppen ezért is történt, hogy mára már nem a musical, hanem a filmváltozat vált igazán kultikussá.
Miloš Formanról mesélve persze sorolhatnánk itt még a nagyszerű filmeket az Amadeustól egészen máig, de egy születésnapi köszöntőben ez már felesleges is volna. S ha ma este elővesszük a Száll a kakukk fészkére vagy a Hair című filmet dévédén, akkor ezzel is a tiszteletünket fejezzük ki a mester előtt, akinek ezúton is boldog nyolcvanharmadik születésnapot kívánunk.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá