(forgatókönyvterv kezdő rendezőknek)
Két főszereplőre van szükség. Az egyik legyen egy fiatal csajszi, aki remekül rázza, de még fontosabb, hogy jól nézzen ki melegítőben és Nike cipőben. A másik főszereplő legyen egy fiatal férfi, lehetőleg kiváló táncos, emellett pedig nézzen ki jól atlétában és főleg Nike cipőben.
Az alapsztorin lehetőleg ne nagyon változtassunk, maradjon ugyanaz, mint amit az előző öt filmben bemutattunk, tehát:
A film elején derüljön ki, hogy a két főszereplő nagyon keményen az álmaiért küzd, az amerikai álomért, amelyhez hosszú út vezet, ami kőkemény break dance mozdulatokkal és street dance akrobatikával van kikövezve. A bemutatni kívánt főszereplő kétféle háttérrel rendelkezhet. Első esetben balettakadémiára jár, de nem élvezi igazán, mert nem tudja szabadon önmagát adni, második esetben pedig mondjuk pincérkedjen, legyen host, amatőr filmes vagy netán varrónő. A film (kötelezően) egyharmadánál találkozzon a két szereplő, alakuljon ki köztük vonzalom, de még egyelőre játsszák meg, hogy közömbösek egymásnak, illetve valamilyen oknál fogva, ami sem számukra, sem a közönség számára nem világos, nem jöhetnek össze azonnal.
Táncolni viszont azonnal táncolhatnak. Sőt! A történet szerint legyenek amatőr vagy még a pályájuk elején járó, kezdő táncosok. Ezt azonban a filmben úgy mutassuk be, hogy a legnyakatekertebb, kötéltáncosokat is megszégyenítő bátorságot tanúsító koreográfiával táncoljanak underground Nike-reklám bulikban. Szóval nem baj, ha a sztori szerint kispályás pályakezdőkről van szó, táncoljanak úgy már a film első percétől, mintha Michael Jacksont, Jason Stathamet és Csollány Szilvesztert keresztezték volna bennük.
Fontos a zene! Kortárs zenés filmről van szó, tehát nemcsak a ritmus számít a soundtrackek kiválasztásakor, hanem a művészi igényesség is. Olyan együttesek dalai kellenek, amire mindenki felfigyel és amit mindenki elismer. Hogy csak néhány példát említsek: DJ Dgrow – Barbie Sounds, The Bloody Beetroots – feat. Aoki – Warp 1.9, Timbaland – Hands in the Air, Jennifer Lopez – Going in vagy éppen Enrique Iglesias klasszikus slágere, a Push. A zenék kiválasztásakor legfontosabb szempont azonban mégis az időtállóság és az eszmei mondanivaló, fontos, hogy a következő generációkat ne hagyjuk belefulladni a primitívség és a kulturálatlanság mocsarába.
A film kétharmadáig a táncospárunk sokat táncoljon, nagyon sokat. Kettejük köré épüljön egy vagy kettő tánccsapat is. Nevük legyen mondjuk A Banda, Az Utcai Szamurájok, A Narancssárga Nike Cipők vagy valami ilyesmi… Azt is megtehetjük, hogy a központi figurák köré két dance crew is épüljön, az egyik legyen a főszereplő egy volt, a másik a jelenlegi, a harmadik pedig a jövendőbeli bandája. A bandaháború során okvetlenül legyen érintve a főszereplő rokona, legjobb spanjai, régi szobatársa. Ha ez megvan, jöhet a következő fontos elem.
A film kétharmadánál a szerelmespár szakítson, történjen valami sötét deus ex machina, és tűnjön úgy, a szerelmes fiataloknak és bandájuknak befellegzett. Itt kőkemény drámára van szükség, tehát a fiú atlétában, a lány bokszeralsóban rinyáljon, utána mutassuk az esőt andalítóan nyálas zenére.
Zárásként kötelezően minden oldódjon meg! A csapat nyerje meg a táncversenyt, a szerelmespár jöjjön össze újra, az bandák júdásai térjenek meg, sikerüljön a flashmob, rendeződjön az apa-lány, fiú-anya, Adidas–Nike, Nike–Umbro ellentét.
Ami még fontos, ha színezni szeretnénk a cselekmény kibontakozását: soha, semmilyen körülmények közt ne nézzünk vagy olvassuk Henry Rollins, Ricky Gervias, George Carlin vagy Allen Ginsberg munkáit. Rossz hatással lehetnek ránk, ne engedjük magunkat összezavarni. Egyszerűség mindenekfelett.
A klipet másfél óránál okvetlenül zárjuk le. Jaj, bocsánat! A filmet másfél óránál okvetlenül zárjuk le. Ne kockáztassuk, hogy a nézők elunják, és idő előtt kisétáljanak a vetítőteremből, kivéve akkor, ha a legközelebbi Nike-üzletbe vezet az útjuk.
Személyes javaslatom a Step Up hatodik része címének kiválasztásához:
Step Up 6 – PP (Product Placement) Nike in 3D – The Movie
0 Hozzászólás
Szólj hozzá