Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme – Egy részeg mitológiai hős kálváriája, egy regényíró partizán és néhány legendás képregénykiadvány történetének találkozási pontjai

„Nem tudjuk, hogy e történetek mikor hangzottak el először jelenlegi formájukban; de bármikor is, az bizonyos, hogy a primitív életforma addigra már a távoli múltba merült. A mítoszok, ahogy ma ismerjük őket, nagy költők alkotásai. […] A görög mitológia meséi nem derítenek fényt arra, hogy milyen is volt az ősi emberiség – de bőségesen rávilágítanak arra, hogy milyenek voltak a régi görögök. Ez pedig számunkra, akik intellektuális, művészi és politikai szempontból is az örököseiknek tartjuk magunkat, jóval fontosabb. Nekünk semmi sem idegen, amit tőlük tanulunk.” (Edith Hamilton)

A szalamisziek tizenkét hajóval érkeztek a trójai háborúba, hogy csatlakozzanak a hellén hadakhoz. Élükön a „nagy” előnévvel megkülönböztetett Aiasszal, Telamón király fiával, aki megérkezésük után a görög sereg második legerősebb harcosa lett – Akhilleusz árnyékában. Ha ismerjük és használjuk az Achilles-sarok, illetve az Achilles-ín fogalmakat, akkor lassan, de biztosan be kellene majd vezetnünk az Aiasz-váll, Aiasz-csípő és Aiasz-hónalj változatokat is. Kettejük között ugyanis csak ennyi volt a különbség: Akhilleusz csak a sarkán, a „nagy” Aiasz három helyen, a vállán, a csípőjén és a hónaljában volt sebezhető.

Úgy tartják róla a mítoszok, hogy szálfatermetű ember volt, s ezért is érdemelte ki névrokonával testalkata alapján párba állítva a „nagy” előnevet. Rézborítású pajzsát hét bőrréteg védte, legveszedelmesebb fegyvere pedig a hosszú dárdája volt. A 2004-ben készült Trója című amerikai filmben – amelyben Tyler Mane alakította szerepét – mégis egy hosszú nyelű csatabárddal küzdött, ami mellesleg ugyancsak jellemző rá, és jól illik az alkatához is. Szóval akkora volt, mint egy dzsinn, és úgy küzdött, mint egy vadember, nem kellett ahhoz szakavatott jóslatra várni, hogy nyilvánvaló legyen: rossz előjel vele találkozni a csatamezőn. Olyan látványt keltett, mintha személyesen Arész hadisten termett volna ott hirtelen. Névrokona állítólagos vakmerőségével és féktelenségével ellentétben mégis úgy tudjuk róla, hogy inkább nyugodt és megfontolt természetű volt. Persze, küzdött, ha kellett… A trójaiak pedig, amikor szembe találták vele magukat, szétugrottak, ő meg ádázul, vad dühvel kergette őket, kaszabolta az ellenséget. Amikor a csatában az Akhilleusznak öltözött Patroklosz elesett, pajzsával védte tetemét, és névrokonával, a „kis” Aiasszal ketten verték vissza a trójaiakat, így mentették ki a holttestet a csatamezőről.

A mitológiai hősök is lehetnek részegek

Amikor Hektór trójai herceg párviadalra hívta ki úgymond a „legbátrabb görögöt”, többen is jelentkeztek, a hadvezetés mégis a „nagy” Aiaszt választotta erre a feladatra. A hosszú küzdelemben azonban nem bírtak egymással… Később Akhilleusz sértődötten elvonult, s ekkor Aiaszra maradt a harc java része. Amikor pedig a Trójaiak fel akarták gyújtani a görögök hajóit, tizenkét harcosukat terítette le. Szóval a „nagy” Aiasz éppen elégszer felhívta magára a figyelmet ezekben a küzdelmekben.

Az igazán komoly bajok akkor kezdődtek a „nagy” Aiasszal, amikor Akhilleusz elesett. Ekkor ugyanis Odüsszeusszal együtt szerezték vissza a trójaiaktól a hős holttestét, akinek a fegyvereit az édesanyja, Thetisz még korábban annak a görög harcosnak ígérte, aki fia földi maradványait megmenti. A versenybírák végül úgy döntöttek, hogy a fegyvereket Odüsszeusz kapja meg, és ezért Aiasz vad dühre gerjedt, ezúttal azonban a sajátjai ellen. Le akarta mészárolni a görögök tanácsát, de részegségében vagy – a finomított változat szerint – tébolyában, amit Athéné küldött rá, iszonyat haragját végül mégis egy tehéncsordán élte ki. Már elnézést, de hajlok arra, hogy inkább higgyek az alkohollal, a borral összefüggő változatban, hiszen egy mitológiai hős is lehet néha részeg… Elvégre ő is „csak” ember!

Aiasz azonban nem bírta el a szégyent, amit a tehéncsorda lemészárlása hozott a fejére, ha részeg volt, ha nem, a téboly tehát végül mégis elérte. S amikor kicsit kitisztult az elméje, és belátta, hogy mit követett el, öngyilkos lett. Odüsszeusznak még az Alvilágban, a holtak birodalmában sem tudott megbocsátani, de az már egy másik történet, tény azonban, hogy Aiasz alakja az Odüsszeiában is megjelenik, s ott is konok és hajthatatlan hallgatással válaszol Odüsszeusz baráti szavaira.

A Mitológiai enciklopédia diszkréten hozzáteszi még, hogy a két Aiasz igen régi eredetű mitológiai alak, mindkettő büszke és rendíthetetlen hős, aki nemcsak az emberek, de az istenek akaratával is szembeszáll. Gyakorlatilag a testalkatukon kívül alig van különbség köztük. Ebből következik, hogy a két Aiasz „az ősidőkben valószínűleg egyetlen mitológiai alak volt, mely bizonyos módosításokon átesve, később alakult át egymáshoz nagyon hasonló jellemű” két hőssé. Erre utal mellesleg az is, hogy Homérosz is igen gyakran szerepelteti őket együtt az Iliászban. De akárhogy legyen is, akárhányan voltak is az Aiaszok, kicsik és nagyok, végül mégsem ők lettek az olasz Sergio Bonelli (1932–2011) képregényhősének névadói.

Tisztelgés a kihalt nyelvek előtt

Alighogy elvégezte az egyetemet, Sergio Bonelli már 1957-ben átvette édesanyjától a kis családi kiadóvállalat vezetését, amelyiknek akkor Redazione Audace volt a neve, s lényegében ez volt a mai, milánói Sergio Bonelli Editore elődje. Bedolgozott persze már gimnáziumi évei alatt is, de csak ekkor mutatkozott be forgatókönyvíróként: Franco Bignotti (1930–1991) képregényrajzolóval a Verdugo Ranch című sorozat tizedik részét készítette el. Meséltünk már sorozatunk (meg persze korábban is) arról, hogy az ifjabb Bonelli kedvvel vágott bele különféle vállalkozásokba, amelyekbe menet közben mintha beleunt volna, néhány munkáját át is engedte édesapjának, Giovanni Luigi Bonellinek (1908–2001), kereste a saját hangját, az egyéni megszólás és stílus kialakításának lehetőségét. Ezt pedig több próbálkozás után végül a Zagor sorozattal találta meg igazán.

Ha az Ajax, vagyis Aiasz név nem is jött be igazán – sem a kicsi, sem a nagy –, főhősének az algonkin nyelvcsalád egyik kitalált dialektusából választott nevet: Za-gor Ta-nay. Ami csak annyit tesz: a szekercés szellem. Ha tesz egyáltalán bármit is. Mert ilyen megközelítésben ez már nem is fontos igazán…

Olyan szempontból viszont nagyon is érdekes, hogy az észak-amerikai indiánok egyik, az európai fehér hódítók megérkezése előtt még jelentős területeket lefedő nyelvcsaládjának több nyelvét is beszélték a Nagy-tavak környékén, ahol Zagor máig is él. Mert immár mindörökre ez lesz az otthona. Mindezek ősét, a proto-algonkin nyelvet, amelyből a nyelvcsalád összes többi tagja kifejlődött, valamikor nagyjából háromezer évvel ezelőtt, talán épp akkoriban beszélték, amikor a régi görög mítoszok alapjául szolgáló történetek a valóságban is megtörténtek. Azóta meg… Ma már, sajnos, az algonkin nyelvek többsége a különösen veszélyeztetettek közé tartozik, néhány ki is halt. Így legfeljebb azzal tiszteleghetünk most a magunk módján előttük, hogy legalább ily módon megidézzük az emléküket. Za-gor Ta-nay.

Lun vagy Loon a fedélzeten

Jugoszláviában, abban a régiben, két újvidéki kiadvány, a Strip Zlatna serija és a Lunov Magnus strip közölte folytatásokban, hétről hétre Zagor kalandjait. Mindkét sorozat 1968-ban indult, az előbbi januárban, az utóbbi májusban. A Zlatna serijának összesen ezerszázhárom száma jelent meg az 1992-es megszűnéséig, huszonnégy év alatt. A Lunov Magnus strip egy évvel tovább húzta, 1993-ig jelent meg, ami azt jelenti, hogy összesen kilencszázkilencvenhét száma került a trafikokba. A kilencvenes évek vérbő délszláv polgárháborúinak kitörésével azonban a piaca jelentősen beszűkült, papírhoz sem lehetett mindig rendszeresen hozzájutni, főleg nem szórakoztató kiadványokra, a hiperinfláció idején pedig lehetetlen is lett volna reális árat nyomtatni a címlapra, tehát harmadnapra már csak veszteséges lehetett, és persze még számtalan egyéb gond akadályozta a képregények további rendszeres megjelenését.

Hihetetlennek tűnt akkoriban, hogy ilyen legendás lapok megszűnjenek, de hát legalább ilyen hihetetlen volt az is, ami az országban történt. Elképesztő. És érthetetlen. Mi ehhez képest egy-két képregényújság megszűnése? Valóban bagatell.

Mindkét lap az újvidéki Dnevnik kiadóház gondozásában jelent meg. A Lunov Magnus strip kezdetben a Zlatna serija egyfajta különkiadványaként működött, rendszertelenül került az üzletekbe (ebből is ered a megjelent lapszámok összesítése közötti jelentős eltérés…), nagyobb mértben, s erre utal a címébe kombinált latin magnus kifejezés is, ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy nagy. Mint a második Aiaszunk. Nagyobb és testesebb volt ez is: a Zlatna serija a később is ismert A5-ös formátumában jelent meg, a Lunov Magnus strip pedig A4-esben. No de nem tartott ez sem sokáig, a negyedik szám után az utóbbi méretét is levették A5-ösre, s ettől kezdve szinte teljesen egyformák voltak, a korabeli olvasók gyakran össze is tévesztették a kettőt. A Lunov Magnus strip első száma még nemcsak képregényeket, hanem írott történeteket, hosszabb szövegeket is közölt. Köztük egy teljes regényt is Lunról (vagy talán inkább Loonról…), akit az éjszaka (az éjfél…) királyának neveztek. Lun, kralj ponoći.

Ennek a szerzője egy bizonyos Frederik Ešton volt, akinek a nevét ezúttal nem kell igyekeznünk visszafejteni a szerb fonetikus átírás alapján angolra, ugyanis ez egy álnév, ez a Frederik Ešton tehát valóban Frederik Ešton, és nem Frederick Ashton. Nagy szerencse, mert ellenkező esetben könnyűszerrel összetéveszthetnénk őt a nagyszerű brit balett-táncossal és koreográfussal, Sir Frederick William Mallandaine Ashtonnal (1904–1988), ami azért csakugyan kínos lehetne. A Frederik Ešton álnév mögött egy volt montenegrói partizán, egy többszörösen kitüntetett háborús hős, a népfelszabadító harc kiválósága, a második világháború után pedig katonatiszt, egy bizonyos Mitar Milošević (1924–1995) rejtőzködött jó sokáig sikeresen. Valamikor a hetvenes évek közepén a belgrádi Zum reporter című magazin leplezte le az inkognitóját, majd a nyolcvanas években közöltek vele interjút más lapok is (így a Stav 1982-ben, a Strip zabavnik 1985-ben).

Az ő alakja és főhőse pedig most elsősorban azért fontos a számunkra, mert úgy tűnik, a kiadónál azt tervezték, hogy a Lunov Magnus strip minden számában lesz majd egy-egy ilyen regény, s ezért is nevezték el erről a hősről ezt a kiadványt. Aztán nem lett mégsem, s Lun írott kalandjai a Roto biblioteka X-100-ba kerültek át, a hetvenes-nyolcvanas években már ott olvashattuk ezeket. Egészen addig, amíg a nyolcvanas évek második felében el nem indult a Lunov Magnus strip rendszeresen megjelenő különkiadványainak a sorozata (Specijalno izdanje), amelyhez az akkor ismert legnevesebb jugoszláv képregényrajzolók közreműködésével készültek el ezeknek a kalandoknak a rajzos változatai. Ennek a sorozatnak összesen harminc száma jelent meg.

Az előző rész itt olvasható

Képgaléria: