2. rész

6.

Folyton csak rohangál. Szüntelen telefonál. A hívások fele nekem szól. Elmondja, hogy most ebédelt, de attól főzzek, mert délután ötig megéhezik. Elmondja, hogy azért hív, mert hallani akarja a hangom, és meséljek már valamit. Mit mondhatnék? Hogy szeretnék üres közhely lenni a szádban? Nem érti. Gyakran nem érti, amit mondok. Nem szereti a rím nélküli verseket, de az alternatív színházat nagyon. A lénye egy hatalmas paradoxon. Esténként rímes verseket szavalok neki. Varró Dániel a kedvence. Gyakran idézi. Tudja, hogy élek-halok Pilinszkyért, mégsem jött el velem megnézni az Urbi et Orbit. Azóta is haldoklom.

7.

Gyakran beszélünk latinul. Főleg ha veszekszünk. Csak úgy röpködnek a szentenciák. Egyre nagyobb drámaisággal. Végül már a földön kúszok, fetrengek, úgy üvöltöm, Ave Caesar, morituri te salutant! Általában azt üvöltöm, ami épp eszembe jut, a jelentéstől függetlenül. Baj csak akkor van, ha a szentencia, amelyet odavág, valóban odavág. Mondjuk, ha a levesemre azt mondja, de gustibus non est disputandum. Ilyenkor bánom, hogy nem tudom, hogy mondják latinul azt, hogy dögölj meg.

Ha épp nem veszekszünk, akkor hallgatunk. Olyankor szeretem őt a legjobban. Szeretem a csendjét. Minek beszélni, ha már mindennél többet tudunk egymásról? Ilyenkor rendszerint a Semmiről kezdünk beszélni. Mindig abban maradunk, hogy a Semmi az valami.

8.

Van, hogy sem nem fekszünk (egymás mellett, egymáson, egymás alatt, fölött, között, mögött), sem nem ülünk, sem nem állunk, nem is veszekszünk, nem ülünk csöndben a zöld lámpafényben, hanem csak úgy vagyunk, mint két nem egymáshoz tartozó lény. Ilyenkor nem tudunk egymásról. Nem látja, ahogy a csípőcsontom árnyékot vet, és betakarózom. Ahogy elmúlik a libabőr. Ahogy a hajam megszárad. Ahogy szenvedek, mert nincs cigim. Az utolsó szálat neked adtam. Volt pofád elvenni. Tudtad, hogy ez az utolsó. S ilyenkor én sem tudok róla. Se vonal, se hang, se szín.

Aztán van úgy, hogy a közvetlenebbnél is közvetlenebbül érzékellek. Belém jössz, kimész, visszajössz, nyalsz, szopogatsz. Cuppog és csorog minden. Fekszünk, mozgunk egymás mellett, egymáson, egymás alatt, fölött, között.

9.

Él-hal a francia nyelvért. Mindig azt mondja, mondd azt, hogy rúúzs. S ilyenkor mondom, hogy rúúzs. Én tanítottam meg rá, hogy pirosat jelent.

10.

Télen mindig begyújt. Gyűlöli a központi fűtést. Meg mást is. Mondjuk engem is. Főleg, amikor nincs kedvem énekelni neki. Hiába mondom, hogy fáj a torkom, fosok, menstruálok, itt helyben döglök meg mindjárt, ő akkor is csak énekeltetne. Amikor rávesz, a mellkasára hajtom a fejem, simogatom a szőrét (Megőrülök érte!), először csak dúdolom, majd énekelni kezdem, most múlik pontosan, engedem, had menjen... s már megy is, válik is ki belőlem azonnal. Csak én meg a hangom vagyok. Ismét nincs se vonal, se hang, se szín. Amikor befejezem, megcsókolja a homlokom. Azt ismételgeti, forró, forró, forró. Mondom, tudom, tudom, tudom.

11.

A levelei egyre rövidebbek. Az én szavam is fogyni kezd. Megelégszem azzal, ha rányithatok, miközben pisál. Megelégszem azzal, ha csak egy üres papír fecnit hagy az asztalon. Órákig elmélkedem, mire gondolhatott. Olyan tiszta a kapcsolatunk, mint ez a papír? Vagy éppen olyan üres? Olyan fehér, mint a hó? Vagy mint egy halott? Megtölteni való? Az ég áldjon meg, mit jelent ez? Ez jelenti azt, hogy a Semmi van? Hogy a Semmi történetesen köztünk van (él, létezik)?

Talpig csipkébe öltözöm. A levelét várom. Már napok óta nem láttam. Csipke. Én. Levél. Te. Nem. Írj!

(Folytatjuk)

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: