Fotó: Seregély Orsolya
A vár alatt lustán kanyarodik a Visztula, és öleli a város egyik peremét. A falak egyik arcukkal, amely valahogy sokkal naposabbnak tűnik, mindezt a magasból figyelik, a másik arcukat a város fölé emelve, mint egy védelmező, vagy egy őr, figyelik az embereket és a kacskaringós utcákon átzötyögő villamosokat. Több részre szeleteli Krakkót a Wavel. Van maga a Wavel, melyben különböző történelmek futnak össze. Innen kinézve ott a folyópart, amely nyugodt és csendes. Ha a vár alatt jobbra fordulunk, a régi városrészbe jutunk. Ha balra, akkor a zsidónegyedbe. A bástyákról ellátni egész messzire, talán Szabadkáig is, ha napos az idő, de átlagos napokon legalább egy-két távoli hegy sziluettjét látja az ember.
A vár vörös téglái izzanak a tavaszi időben. Felsétálok az emelkedőn. Követem a kövekkel kirakott utat, majd körbesétálom, és a másik oldalon, ahol a folyó húzódik, óvatosan leereszkedve a vékony, romos lépcsőn a partra jutok, ahol fáradtan ülök le egy padra. Elnézelődöm.
Rápillantok az órámra, pár perc és a sárkányszobor belsejéből ijesztő hangokkal tör elő a láng. Krakkó szereti a sárkányokat, a vízparti szoborból pedig lángok törnek elő bizonyos időközönként. Érdekes ez, hiszen a legenda szerint Krakkóban megöltek egy sárkányt, most mégis, mint egy motívum él a köztudatban.
Nézem, ahogy a folyó lassan hömpölyög a medrében, és ezzel együtt az emberek is a parton ugyanazzal a tempóval trappolnak előttem. Itt minden olyan ismerős. A városban mindenhol macskakő van, az utcák görbék, ezer és ezer apró utcácska, és minden épület homlokzata más, mégis ismerős. Olyan, mint egy régi ismerőst üdvözölni, akit láttam már ezerszer, mégis mindig annyira örülök neki, mint első alkalommal. A színes homlokzatok mögött emberek laknak, színes apróságokkal körülvéve. A házak messziről olyanok, mintha csak kartonból lennének kivágva. Az utcák szintén. Mintha egy óriás makettjében botladoznék át a lovas hintók és perecesek bódéja között az út egyik feléről a másikra.
Krakkó sok maszkkal fordul felém, és mindig a megfelelőt mutatja. Éjjel a kísérteties, romantikus arcát ölti fel, narancsszínű lámpákkal és sötét ablakokkal. Reggel a sietős és kedves arcát, ahogy áthaladok a főtéren, mindenki pakol, és siet. Napközben a maszkok változnak. A zsidó negyednek is van egy, már láttam. Az a fajta maszk, mely kedves, de van benne egy borzongós lenyomat is. A negyed egy térre nyílik, minden utca ide vezet, és minden szűk utca egybe nyílik. A rengeteg street art, divat, és trendi kávézók között érdekes ékszerek és apró kincsek bújnak el. Régi könyvesboltok, zsidó nevekkel a cégéren, holott a család már lehet, hogy rég nem él. Ekkor elkap valami hátulról. A tragédia, ahogy egy zsinagóga, a negyed kapuja, vagy egy emlékpark előtt haladok el. Megfogja vállamat a csend, a szomorúság, a gyász, mely az utcákon belül húzódik. Aztán, mint egy karneválon, elenged, és újra beszippant a nyüzsgés.
Hazafele tartok éjjel. A narancssárga fény a múzeumon lévő hatalmas szobrot világítja meg. Eljátszok a gondolattal, hogy a szobor két társával felkel, és lelép az épületről. Lecsap a kalapács, megmozdul a sarló, és ez a három szobor elindul felfedezni a macskaköves úton Krakkó utcáit. Talán el is taposna, így itt, ahogy ácsorgok.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá