Le vagyok érettségizve, le vagyok nyelvvizsgázva, le vagyok fáradva, de legalább már elkezdődött a nyár, és ebben a rendkívüli talajvesztett időszakban körülbelül csak annyit tudok, hogy van még két és fél hónapom az egyetemig (már ha felvesznek, mert ugye az még egy jó hónap, mire küldi a felvi.hu a várva várt sms-t azoknak, akik a magyar felsőoktatási rendszerben kívánkoznak továbbtanulni) és azt, hogy valamit akarok dolgozni. De mit? És hol?

76. nap

– Kislányom, mit csinálsz?

– Önéletrajzot és motivációs levelet írok németül.

75. nap

A csodálatosan összerakott idegen nyelvű önéletrajzot elküldtem pontosan hatvannyolc (68!, megszámoltam) e-mail-címre, hátha valaki felvesz. Hogy honnan szed valaki ennyi elérhetőséget?

Én semmiképpen sem szerettem volna semmiféle munkaközvetítőt bevonni semmibe, mert minden téren annak a híve vagyok, hogy ha valamiről azt akarjuk, hogy jó legyen, azt csináljuk magunk. Létezik egy olyan oldal, hogy: ams.at. Ezen rajta van az összes ausztriai munkalehetőség.

74. nap

Arra ébredtem, hogy egy +43-mal kezdődő mobilszám hív. Osztrák szám.

A 68 e-mailre 7 darab választ kaptam e-mail vagy telefon formájában, abból 2 az volt, hogy sajnos az állás betelt. De egy is elég lenne, mivel az ember nem 68 helyen akar dolgozni, hanem egyen.

73. nap

Ülök. Vonaton. Railjet. Kétszázzal megy.

Budapest. Salzburg.

72. nap

Megérkeztem első munkahelyemre, hogy életem első munkanapját egy idegen országban töltsem, idegen nyelven kommunikálva, idegen emberek között. Oh! Yeah! Holnap pontban kilenckor megkezdődik életem első munkanapja egy olasz étteremben, török tulajjal, Ausztriában. Azt mondta, azért nyitott olasz éttermet és nem törököt, mert szereti a pizzát. Komolyan.

71. nap

Most már azt is tudom, hogy milyen pincérkedni.

70. nap

Második munkanapomon már nagyobb kedvvel indulok neki a dolognak, hiszen legalább azt tudom, hogy a bárban mi hol van, és ha valaki sört kér, akkor nem az üdítőkkel szemezek.

A kezdeti öröm nem tartott sokáig. A főnök munkaidőben a kezembe nyomta a munkaszerződést, hogy írjam alá. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy előbb el szeretném olvasni, de ragaszkodtam hozzá. Hülyén hangzik, és azt hinné az ember, hogy senkinek nem kell elmondani, mert mindenki tudja magától, hogy soha, semmilyen körülmények között nincs joga senkinek azt megtagadni tőlünk, hogy elolvashassuk, amit éppen aláírni készülünk. Nekünk pedig saját magunk iránti felelősségünk ahhoz ragaszkodni, hogy éljünk a jogunkkal, és elolvassuk.

Felsétáltam a szobámba, és nekiálltam szemezgetni a papírral, közben elküldtem több olyan ismerősnek is, aki már több éve kint él, és anyanyelvi szinten beszéli eme csodás nyelvet, nehogy legyen olyan apró betűs rész, amit nem értek.

Nem kellett keresni az apró betűt. Az előre megbeszélt fizetésnek a fele állt benne és az, hogy csak fél munkaidőre jelent be. Mikor közöltem, hogy nekem ez így nem felel meg, nekiállt könyörögni, és azzal magyarázta az „apró hibát”, hogy értsem meg, ez egy kis cég, és nem tud annyi adót fizetni, hogy teljes munkaidőre bejelentsen, és hogy meg fogom én kapni az előre megbeszélt fizetést. A szó elszáll, ha pedig valamit aláírsz, akkor később cseszheted, hogy ki mit ígért.

Ezt csak azért mondom, mert a két munkatársam, felnőtt emberek, nem kezdő munkavállalók, mint én, úgy írták alá a munkaszerződést, hogy nem olvasták el.

Délután eljöttem onnan. A főnök nem volt hajlandó olyan papírt írni, amiben valós dolgok szerepelnek, én pedig nem voltam hajlandó a jó szerencsére bízni azt, hogy kapok-e normális fizetést.