Örök ébresztőnknek: Hamvas Bélának – aki 50 éve már a Nap másik oldaláról sugározza felénk bölcsességét

„Szabadon munkálkodni azt jelenti: nem várni semmi jutalmat, nem félni semmi büntetéstől, sem ebben, sem a másik világban.”

(Rámakrisna)

Restség? Félelem? Vajon melyikük gátol meg abban, hogy továbblépjek?... Lépkedem én, testvérem, a tao macskakövein. Ha kell, kificamítom a csípőmet, csak hogy egyetlent kortyolhasson a szemem a fényből, a lajtorja tövében, még ha ezúttal két fokot se mászhatok rajta felfelé – mert innentől kezdve látva látok, és elhágy a félelem. Elhagy a restség. Satya – suttogja az én alvó karmám; a császárok kecskefüleit mindenkor fennhangon ki kell hirdetni! Nem gödörbe, nem a kútnak mélységes fenekére. Az igazság mindenkié. Bizony mondom.

...és egyébként is: amint fent, úgy alant. A császár kecskefüle pedig, épp ahogyan a te szabad munkálkodásod, része az egésznek. Az Egynek. Namaszté. Lassan minden körbefordul, és eltűnik önmagában. Eljárja utolsó táncát – ám a vég a kezdet, és a kezdet a vég. Napkeletről a Nagy Szekér zörgése újra idehallik.

A Kézműves, miképpen te is, szabadon munkálkodik. Legyen meg a Te akaratod.

„Minél magasabban áll valaki, annál inkább kell szolgálnia. Ez az uralom titka. Mert az uralom nem hatalmi ösztön, hanem alázat. Az élet fölött való uralom és az istenek előtt való alázat.”

(A magyar Hüperion)

1. transzparens egzisztencia, üdv

Szűzolajban eltett szardíniát vacsoráltam, szikkadt barnakenyérrel. Egyszerű, akár a rántottleves. Mentes minden szenzációtól – mégis, vagy éppen ezért, a lelkedet is táplálja. Átalláthatóvá tesz, mint az üveg. Egyszerűségedben lobbanó szikra vagy, kanócot lángra lobbantó, mindeneket beborító kristályfény. A teljességet átölelő üdvharmat távoli kapuját megvilágító. A bizonyosság megszilárdítója. Ez az örök szolgálatod. És ne feledd: az első szolgáló: Isten. Szolgál – de nem a szolgád. Az élet pedig szép. Ahol öröm és fájdalom egy. Derű. Teljesség.

Az alázat nélküli hatalmi ösztön pedig szolgává teszi gyakorlóját, önnön hamis egójának gőgös szolgájává, sárhatalommá és látszaturalommá (káprázattá, szamszárává, májává). De, amint fentebb is mondottam volt, ez szintén a Kerek Egész része, hiányában a szekér felborulna azonmód.

Ura légy, mindenek fölött, önmagad igaz valójának, a magad helyén, maradj hozzája hű mindenkoron. Egy a lényeg, bármit csinálsz, annak mestere légy. Mester. A lélekmozdonyon.

„Az ember igazságelviselő-képessége a humornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok, elbizakodott művészek rettegnek attól, hogy kinevetik őket.”

(Szarepta)

2. derű

...emlékszem mindenre. És ott voltam mindenütt. Nincs varázslat, ez a pokol. Kapujában az elme – ez a rettenet sisakja – csahol egyfolytában, és károg és gyászol, gyászolja szegény ostoba önmagát, pattanásos arcán az önsajnálat könnyei mély kanyont vágnak a Vég felé vezető hegyvonulat sötétszürke szikláiba. Hogy sírnak fenn az angyalok! ...és hogy kacag rajta az önmagára ébredt lélek. Öröm és fájdalom. Derű. Horgonyod eloldozva. Lassan kialvó csillagokba kapaszkodó hajszálgyökereid visszatérnek hozzád. Hozzám. Hozzánk. Hórusz utolsót pislant, majd mindenre ráteríti jótékony sötétjét a mélységes téléjszaka. Elrugaszkodsz. Talpad belebizsereg a bársony semmi mohafövenyének érintésébe. Tovaszállsz. Kacagó potrohodban lüktet a széles napderű. Ébredő csoda a fény és a hajnal.

Valaha volt hamis egódon, rücskös éngubódon derülsz leginkább. Ami kint van, az van odabent is. Lélekhalászbárkáidnak hálói kivetve, táncodat vígan eltáncoltad – egy utolsó dobbantás alatt ismét lüktetni kezd a létóceán szíve. Hullámok indulnak újra a Földfeletti alatt önmaguk origója felé. (Vidám ez, vagy szomorú? Rajtad áll. Hogy miben hiszel.)

„Inkább akarok tönkremenni az igazság küszöbe előtt, mint a hazugság palotájában királynak lenni.”

(Naplók)

3. éberség, univerzális orientáció, alapállás

A császárok kecskefüleit metéld le, kíméletlenül és félelmet nem ismerve (utóbb ők is hálásak lesznek ezért), úgy alkoss, hogy az szikrákat hányjon még a mélysötét téléjszakában is. Még a tündöklő napsugárzásban is. Ébredj és ébressz! Nőt és férfit, istent és ördögöt. Ne gondolj azzal cseppet sem, lesz-e, aki hallgassa. Akinek füle van, az meghallja. Te pedig, testvérem, éberlétedben látva láss. Csírázzanak ki benned a Hagyomány könyveinek duzzadó magvai, való önmagaddal termékenyítsd meg a látszatvilág aszott mezőit. (Ez legyen a célod. Ha pedig az igazság küszöbe előtt tönkremész, trágyaként szórja szét hamvaidat az északi szél ezeken a réteken.)

„A mű egyetlen értelme, hogy mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat, és tisztít és ébreszt és világít. Mindig kétes, hogy másra hatást gyakorol-e, és milyet. A műveket, ha azokon már felkapaszkodott, el is lehetne égetni, ha érdemes lenne, de a legjobb még ezzel sem törődni, mindenki tegyen azokkal, amit akar, vagy porladjanak el a feledésben. Amit alkotok, az semmis. Csak az van, ami vagyok.”

(Patmosz)

4. realizálás, alapállás, imagináció

...és persze vagyok, aki vagyok. Konzekvens gondolkodás és költői előadásmód vegyítése. A mindennapi praxis része – ima és jógagyakorlat. Az éberség megőrzésének eszköze. A pácban viszont – haha – bizony magam is benne vagyok. ...te pedig írj, és úgy alkoss, hogy ne képzelj hozzá ideális receptort. Légy, aki vagy – és edényként hagyd magadba csorogni az Elbeszélés Szellemének ambróziacseppeit. Közben tisztulj, válj áttetszővé, mint a legtisztább üveg, és élj aszerint, ahogyan alkotsz. És alkoss aszerint, ahogy élsz. Hiteles mértékkel.

És ne csupán alkoss! Égess is.

Hogy a Főnix hamvaiból szárnyra kapjon. Salóm.

(Egyébként is: mi vagy ki az a más? Én vagy, te vagyok.)

„Minden immoralitás (démonizmus) alapja, hogy bázisa nem az egész. Minden emberi életterv immorális, amely saját élettervéből akár egyetlen más embert is kizár (Én marad). Minden közösség immorális, amely önmagából bárkit bármiért kizár. Ezért nép, osztály, vallás stb. immorális közösség. Egyetlen közösség van, amelynek bázisa az egész emberiség, és ez az Egyház.”

(Tabula smaragdina)

5. üdv, hagyomány

Én vagy. Te vagyok. Mi vagyunk. Befejezetlen ragozás. Ragyogás. ...amennyiben én maradsz, elpusztulsz – mindazonáltal el is kell pusztulnod, szükségszerűen, hiszen enélkül trágyázatlanok maradnának a mezők, és persze a báb sem hasadna fel idejekorán. És a kárpit sem. Ha én maradsz és ismersz „ő”-t, akkor káprázatban élsz, hiszen szigetet hozol létre magadnak és magadból az Egészen kívül, kékszín halálvágyadban a pusztán. (Az Egyház pedig természetesen a Himalája – melyet ha körbefotózol, különböző szögekből, minduntalan más képet kapsz: de a Hegység ugyanaz. Salóm – esz-szalám alejkum.)

„A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.”

(Mágia szutra)

6. éberség, imagináció

A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne. Eléggé borgesi, nem gondolod? Közben, olybá tűnik, Hamvas gondolata. No hiszen... minden edényébe az Elbeszélés Szellemének nagyjából ugyanazok a cseppek hullanak, nem oly meglepő mindez a isten könyvtára kiolvasójának. Olvasó és olvasó. A gyöngyöket pergetni engedő.

Ébredj és ébressz! Semmi más nem számít. (Bár ha éppen átaludnád a Pillanatot, a tao macskakövein sütkérezve, akkor sem történne tragédia. Itt és most önmagunkat táncoltató bábok vagyunk. Ilyen a Teremtés. Gond egy szál se.)

...á’propos: az éjszaka – hála érte! – éppen annyira a káprázat része, mint a nappal. Amint felébredsz, láthatod – a horizonton bontja már szárnyait a lelkedre rácsapó gigászi sasmadár.

„Az élet terhein nem Isten könnyít, hanem az ördög.”

(Scientia Sacra)

7. pác

Haha, hát a pácban aztán mindannyian fejbúbig benne vagyunk, bizony. Együtt, egyvégtében, és hála ezért is – hála, hála! Mert kell a szörnyű megpróbáltatás. Istennek, ördögnek egyaránt.

Képgaléria: