Veres Attila íróval beszélgettünk, zenéről, filmről, horroról, normális és abnormális dolgokról – 2. rész
Aki követi a fantasztikus, illetve rémirodalmat, valószínűleg már találkozott Veres Attila nevével. A magyarországi írónak eddig három könyve jelent meg (jelenleg a következőn dolgozik), számos film elkészítésénél működött közre, műveit már angol nyelven is olvassák. Az íróval még a tél végén beszélgettünk alkotásról és horrorról.
Emlékszem valami olyan kijelentésedre is, hogy szerinted senki ne írjon…
– Ezt a kijelentést kontextusba kell helyezni. Az volt akkor a kérdés, hogy mi a tanácsom az amatőr írók számára. És én azt mondtam, hogy ne írjanak, és ezt így is gondolom. Nem érdemes csak azért írni, hogy írj. Mielőtt írnál, meg kell nézni, hogy az élet mi egyebet kínál. Lehet, hogy az írás helyett találsz valami mást, ami jobban kitölti az életed, és akkor arra kell fókuszálni. Csak amikor nem írsz, akkor tudod igazán megélni az életed. Gyűjthetsz tapasztalatokat, érlelődsz a világban, megtöltöd valós tartalommal az életed. Tehát kár írásra pocsékolni az időt, többet ér helyette élni. Ha ezután is marad igényed arra, hogy írj, akkor tényleg van értelme vele foglalkozni. Azokat az élményeket és gondolatokat van értelme áttranszformálni az életből történetté, amelyek neked mondanak valamit, tehát önazonosak. Amikor már nem tudsz elmenekülni a kényszertől, hogy írj, mert az ötletek túlnőnek azon a ponton, hogy vissza tudod tartani őket. Na, ilyenkor érdemes írni. Ezután már remélheted, hogy azok a dolgok, amelyek téged megérintettek, rajtad kívül mást is érdekelnek majd.
Ha már valaki ezen túljutott és elkezdett írni, akkor annak mit tudsz javasolni? Esetleg mit kerüljön, vagy ne kerüljön el írás közben.
– Semmit sem tudok javasolni. Nem hiszek az írásfejlesztésben, sem a tehetséggondozásban. Az íráshoz nyilván fontos, hogy legyen nyelvkészséged, arányérzéked, olvasott legyél… De ami szerintem a legfontosabb, hogy legyen ízlésed. Hogy meg tudd mondani valamiről, hogy az rossz, vagy jó. Ha rossz, miért rossz, és ha nem rossz, akkor miért nem rossz. Igazából ez a fokmérője annak, hogy a saját írásodat mennyire fogod keményen, mennyire látod, hogy szar-e amit írsz, és ha látod, akkor ki tudod-e javítani. Ez az oka annak, hogy nem hiszek az írásoktatásban, mert az ízlést nem lehet tanítani. Ez csak azon múlik, hogy eleget olvasol-e tudatosan. Igazából az a baj az írással is, amit kevesen értenek, hogy amikor írsz, amikor író leszel, még ha az írásaid meg sem jelennek, akkor is lemondasz arról, hogy élvezeti olvasó legyél. Már nem tudsz úgy olvasni, hogy ne figyeld a mondatok jellegét, vagy azt, hogy hogyan dolgozik a szöveg. Nem tudsz többé csak úgy, önmagáért élvezni egy történetet, mert azt figyeled, hogyan van összerakva a szöveg és mi az, amitől működik. Én azt tapasztalom, hogy az írás azzal jár, hogy lemondasz az olvasásról. Többé nem olvasol kizárólag szórakozásból, ahogyan egy filmet sem tud egy filmes úgy megnézni, hogy ez csak egy film, ami átfolyik a befogadón. Nézi a vágásokat, figyeli a képek ritmusát, gondolkodik a rendezői döntéseken. Emiatt nincs gyakorlati tanácsom. Olvass, figyeld meg a világot, vedd észre, ha rosszat írsz.
Szórakozásból azért tudsz még olvasni? És ha igen akkor mit?
– A fentiek nem azt jelentik, hogy nem élvezem az olvasást vagy a jó könyveket, de az a fajta olvasás, ami gyerekkoromban volt, az már nyilván nincs meg. Sokat olvasok és sok mindenkit szeretek. Mostanság M. John Harrisont olvasok, nem is maradt már sok hátra a teljes munkásságából. Most fejeztem be Mariana Enríqueztől az Our Share of Night című regényt, ami egyébként nagyon jó volt. Szóval sokat olvasok, és egy részét élvezem is.
Tudom, hogy általában nem szereti senki, ha beskatulyázzák, de téged is általában horroríróként emlegetnek, ezért talán részben jogos lenne hozzád a kérdés, hogy szerinted miért vonzódnak az emberek a horror vagy egyéb fantázia-irodalom iránt, miért tud ez a mai napig érdekes maradni az olvasó számára?
– Az emberi élet mindig együtt jár a szorongással és félelemmel, különböző fokon és különböző méretekben. A horror erre reflektál. Mindig a legrosszabbat mutatja meg, ami történhet, és ez jó lehetőség arra, hogy szembenézzünk a szorongásokkal, a félelmekkel és akár nevessünk rajtuk. Szerintem ez megnyugtató.
Nekem nagyon érdekes az elbeszéléseidben, hogy nagyon laza hétköznapi helyzetekből indulnak, amiből szinte mindig valami őrület lesz. Már gondoltam arra, hogy te nem is rémtörténetet készültél írni, csak az lett belőle. Szándékosan alakítod ezt így, vagy írás közben lesz valamiből horror?
– Persze, tudatos. Ez nem Amerika. Nem Amerikának írok sztorikat, hanem Magyarországnak, meg Közép-Kelet-Európának. Nem tudsz úgy beszélni, mintha amerikai sztorit írnál, nem lenne hihető, nem lenne érdekes. Az olvasók nem fogadják el a magyar fantasztikumban azt, hogy valami Magyarországon játszódik, ha nem fogadják el a sztori valóságát. Ha azt mondod, Magyarország, akkor ez már kizárja a fantasztikum lehetőségét, nem úgy, mint Amerika. New Yorkban például bármikor le tud szállni egy űrhajó, és ez valamiért hihető az olvasónak, Magyarországon csak akkor, hogyha a sztori vicces, parodisztikus vagy szatirikus. Amikor az Éjféli iskolák novelláit írtam, ezt kellett valahogy legyőznöm. Az volt a tét, hogy a sztoriban létrejön-e az a fajta valóság az olvasó számára, amit elfogad sajátjaként, aztán majd amikor már elfogadta, akkor ez a valóság átfordul valamibe, ami fantasztikus. Gyakorlatilag csapdát állítok az olvasónak.
Mennyire írod tudatosan az elbeszéléseid? Leülsz az asztalhoz és eldöntöd, hogy valami igazán rémségeset írsz?
– Egy darabig mindig érlelődik a történet, aztán amikor úgy érzem, el lehet indítani, akkor leülök és elkezdem írni. Ilyenkor még nem biztos, hogy pontosan tudom, mit írok, illetve lehet, már tudom, csak még nem tudom kimondani. Az ötlet, a koncepciók, a hangulat mindig megvan, sőt a kiindulópont és gyakran a befejezés is, de addig nem tudom pontosan, hogy mit írok, amíg meg nem írtam.
A munkáidban gyakran feltűnik a metál- vagy rockzene valamilyen formában, ráadásul két történeted nagyon szorosan kötődik fémzenei szubkultúrához. Ezt jó háttérzenének tartod a műveidhez, vagy neked is van szorosabb kapcsolódásod a zenével?
– Amikor gimis voltam, akkor zenéltem, doboltam egy zenekarban. Jó volt, koncerteztünk, meg csináltunk lemezeket, tehát benne voltam a zenében, de aztán az egyetemmel vége lett ennek az egésznek. Most már nem annyira meghatározó része az életemnek, mint akkoriban, de annak idején annyira az volt, hogy bizonyos sztorik elemeit is meghatározta.
Hogyha be kellene skatulyázni magadat valamilyen műfajba, akkor te hogyan határoznád meg a stílusod?
– Talán kozmikus szocio-horror?
A horror műfaj alakulását az utóbbi években te hogyan látod? Merre halad, jó-e az irány, számíthatunk-e még meglepetésekre?
– A horror jelenleg a legrelevánsabb műfaj. Bizonyos értelemben egy új aranykorát éli. Emellett azt érzem, hogy az irodalomban, elsősorban az amerikai szcénában a kifulladás jelei mutatkoznak. A latin-amerikai és ázsiai írók most sokkal érdekesebbek, mint az Egyesült Államokban alkotó kollégáik. Várom az izgalmas, új amerikai szerzőket.
További tervek?
– Csináljuk a második amerikai könyvet és lesz egy spanyol könyv is az év végén, ami többé-kevésbé a Black Maybe fordítása, de magyar nyelvről fordítják. A Valóság helyreállítását most adtuk el egy orosz kiadónak. Természetesen most is írok éppen...
Van egy ilyen különös kérés, mesélj el egy viccet!
– Azt tapasztaltam, hogy a viccmesélés művészete leépülőben van az internet megjelenése óta, de azért megpróbálkozok eggyel. Tehát, középkor van, és a várúr gyerekének közeleg a születésnapja, a várúr pedig megkérdezi, mit szeretne ajándékba. A gyerek erre azt mondja, hogy ott van az a falu, azt szeretném, ha születésnapomra minden lakóját lemészárolnák. Elérkezik a születésnap, a várúr felül a lóra a fiával és kimennek a faluba. Ott azt látják, hogy az egész falu lángol, a téren pedig hullák egymás hegyén-hátán, annak tetején egy emberi torzó, amelynek le van vágva mindkét lába, keze, ki van nyomva a szeme, de még életben van. Akkor a gyerek kifakad: De apu, azt mondtam, hogy mindenki legyen lemészárolva! Erre megszólal a várúr: Várjál fiam! Majd odakiabál a torzóhoz: Na paraszt most mondjad! Erre a torzó elkezd énekelni: Boooldoooog szüliiiinaaaaapooooot….
(Vége)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá