Az Európa Alapítvány Karácsonyi Csillag című irodalmi pályázatának díjazott alkotása

A falu határán, egy elhagyatott házban élt egy asszony, aki már évek óta nem látott senkit. Az otthon, amely egykor tele volt élettel, ma már csendben állt. A hó egyre vastagabb réteggel borította be házának udvarát, a tetőn épphogy csak megült a dér, és a kis ablakokon a jégvirágok csodálatos mintákat rajzoltak az üvegre. Mária, az asszony, egyedül ült a fenyőfa mellett, aminek ágain alig pislákolt néhány dísz fénye. A házban csak a tűz ropogása hallatszott, és a szél csapkodta az ablakokat. Mária most is, mint minden karácsonykor, a múltba merült, miközben azt várta, hogy történjen valami, ami felmelegíti a szívét.

Az elmúlt évek egyfolytában ugyanúgy teltek. A férje már korán elment, a gyerekek pedig messze éltek, sosem találták meg az utat haza. Így a kis ház magányában, évről évre, egyedül várta a karácsonyt. Az évek során a ház körül minden változott, a fák, a táj, a környezet, de valami megmaradt: az a bizonyos fájó üresség, amit Mária érezni kezdett minden decemberben. Egy-egy karácsonyi emlék újra és újra felderengett a lelkében, a férje mosolygós arcára gondolt, a gyerekek nevetésére, akik valaha a ház körül futkosva díszítették a fát, és ragyogó szemekkel várták a karácsonyi vacsorát. Most minden más volt. A karácsony hangulata, amely egykor a szeretetről és az összetartozásról szólt, most elhalványult. A házba már nem jutott be a család melege, a tűz helyett inkább a magányos csend uralta a napokat. Mária lassan már elfeledte, mi is volt az, amitől a karácsony igazi varázsa érezhetővé vált.

Az idén valami különös érzés kerítette hatalmába. Mária éppen az ablakot tisztította, amikor észrevette, hogy a hó egyre jobban esik, és az egész falu fehér lepelbe borul. Az udvaron az évek alatt elhervadt virágok már nem tűntek annyira élettelennek, most mintha valami új életre keltek volna a hó alatt. Mária érezte, hogy valami változás készül, valami, ami még talán visszahozza a karácsonyi varázst, amit úgy vártak hajdanán. A ház melegében egy kis asztalon egy apró ajándék várta, amit évek óta ott tartott. Egy kis fafigura, amit a férje készített neki egy karácsonyi este. Mária most, mikor kezei közé vette, úgy érezte, hogy az apró díszben egy egész életnyi boldogság rejlik. Az ajándékok, amiket egykor mindannyian közösen készítettek, most mind a múlt részeivé váltak, de valahogy még mindig érezték az illatukat, a melegük ragyogását. Egy kicsit megédesítették a szívet, és megédesítették a várakozást is.

Mária szeme könnybe lábadt, amikor eszébe jutottak azok az idők, amikor a férje és körülöttük a gyerekek nevetve díszítették a karácsonyfát, és együtt várták a csodát. Most úgy érezte, hogy a világ valahogy eltávolodott tőle, hogy minden megváltozott körülötte. De az ajándék, a kis fafigura, amit a férje készített, mintha újra életre keltette volna a múltat.

Ebben a pillanatban egy hang törte meg a csendet. Mária a fenyőfa mellett állt, és épp egy szál gyertyát igazgatott, amikor halkan kopogtattak az ajtón. Meglepetten riadt fel, hiszen már évek óta senki sem kereste. Elindult az ajtó felé, és amikor kinyitotta, egy kisfiú állt előtte, arca kipirult a hidegtől, kezében egy kosár süteménnyel és egy termosz forró itallal.

– Jó estét, néni! – mondta kedvesen, és valami tiszta, őszinte hangulat ült ki az arcára. – A szüleim azt mondták, hozzak egy kis meleg ételt, mert éhesek vagyunk, és talán magának is szüksége van egy kis társaságra.

Mária először nem tudta, mit mondjon, de az ajándék, a sütemények és a fiú kedvessége mintha egy kis fényt hozott volna a házba. Csendesen elmosolyodott, és beengedte a fiút. Ahogy belépett, az egész szobát betöltötte egy különleges érzés: mintha a ház is kezdett volna újra megtelni élettel.

A fiú, akit Andrásnak hívtak, gyorsan lerakta a kosarat, és így folytatta:

– A szüleim mindig azt mondják, hogy karácsonykor nem szabad egyedül lenni. Mi is mindig együtt ünneplünk, és úgy gondoltam, hogy most magának is szüksége lehet valakire. Az ünnep csak akkor teljes, ha együtt vagyunk.

Mária szíve egy kicsit megnyugodott, és a fiú kedvessége, mintha egy kis reményt ébresztett volna benne. A fiú leült mellé, és segített neki, hogy előkészítse a vacsorát. Mária mesélt neki a családjáról, a férjéről, aki korán elment, a gyerekekről, akik már nem tértek haza, és az évről évre ismétlődő magányos karácsonyokról. A fiú figyelmesen hallgatta, majd így szólt:

– Tudja, mi is egyedül élünk otthon, de mindig megtaláljuk a módját, hogy ünnepeljünk. Nem az ajándékok a legfontosabbak, hanem az, hogy együtt vagyunk, hogy ott vagyunk egymásnak.

Mária elcsendesedett, és a fiú szavai, ahogy a konyhában készítették a vacsorát, mintha újra visszahozta volna azt a szeretetet, amit a karácsonyi ünnep mindig is jelentett. Miközben a konyhában sürögtek-forogtak, és a ház lassan betelt a friss sütemény illatával, Mária szíve újra melegedni kezdett. A fények, a tűz ropogása és a fiú kedvessége, mind-mind egy új reményt adtak neki. A karácsonyi ünnep nemcsak a díszekről, hanem az együttlétről és a szeretet ajándékozásáról szól.

Amikor a vacsora végén Mária és András leült a kandalló előtt a tűz táncoló fényében, és a szobát betöltötte a karácsonyi dallamok halk hangja, úgy érezték, mintha egy darabka család, egy darabka szeretet került volna vissza a házba. Mária mosolygott, és elmondta, hogy most, hogy András itt van, úgy érezte, talán nem is olyan nagy a magány, mint ahogy azt eddig gondolta.

Amikor eljött az éjfél, és a fiúnak haza kellett mennie, Mária megölelte őt. Ahogy az ajtó bezárult mögötte, a szoba ismét csendes lett, de most valami más volt. A ház nem tűnt üresnek. Mária a karácsonyfához lépett, és megérintette a kis fafigura ágait, mintha a férje és a gyerekei jelenlétét érezte volna ott.

Mária szíve megtelt reménnyel. Tudta, hogy a világ tele van magánnyal, de mindig van valaki, aki képes elhozni a fényt. És ha képesek vagyunk szeretetet adni és elfogadni, akkor a karácsony igazi varázsa meg fog érkezni.