Ismeretlen kilét

A Kerülj Be Ifjúsági Közösségi Tér irodalmi pályázatának harmadik helyezett alkotása

Egy jókora csepp folyt le a csempén. Majd még egy, még több... Szinte tele volt a fürdőszoba. Ekkor hirtelen megcsörrent a vezetékes telefon. Kettévágta a keletkezett csendet. Kiléptem a zuhany alól, és óvatosan felemeltem a telefonkagylót.
– Haló?
– Sziaa, itt Rebeka. Egy szívességet szeretnék kérni!
– Mondd, mi lenne az.
– Hallottál az iskolai filmfesztivál versenyéről?
– Még nem.
– Röviden, csapatok versenyezhetnek. A csapatban lévők egyikének kell megírnia a forgatókönyvet, majd le is kell forgatniuk a filmet. Mi is indultunk. A film nagy része már megvan, hiányzik viszont az utolsó pár jelenet.
– És hol itt a probléma?
– Az író-rendezőnk rejtélyes módon eltűnt. És csak ő tudja a befejezést, mivel mindenkinek csak a következő jelenetben lévő szerepét adta oda és magyarázta el. Ha nem találjuk meg, nagy bajban leszünk.
– Miért nem fejezitek be ti?
– Próbáltuk. De mindenkinek más az elképzelése a befejezésről.
– Értem. Akkor másfél óra múlva a médiateremben. Hozzátok a meglévő filmanyagot.
– Rendben, ott találkozunk.
...

Belöktem magam előtt a médiaterem ajtaját. Ott már várt rám hét személy.
– Sziasztok – intettem oda nekik.
Rebeka rögtön elém állt.
– Remélem, nem okoz gondot, hogy elhívtam az egész csapatot. Mindenki elmondhatja, hogy kit játszik a filmben, és mi a szerepe. Majd megmutatjuk a filmet.
– Hát jó, így még talán jobb is.
– Akkor kezdem én – Rebeka szólalt meg először. Hosszú, egyenes, vörös haja a vállára omlott. Kissé magasabb volt, mint én, hosszú, vékony, izmos teste arról árulkodott, hogy eléggé sokat sportol.
– Én játszom a főnökösködő, sokat beszélő lány szerepét. Mondjuk, ez nem áll messze tőlem – elnevette magát.
– Ne játszd az eszed, nem jól áll – szólalt meg szemüvegét feltolva az egyik srác, majd lepattant a padról.
– Viktor vagyok – nyújtotta felém a kezét.
– Örülök – tettem hasonlóan.
– Én játszom a stréber fiút – forgatta a szemeit. – Képzelj el állandóan ingben, meg maximalistaként. Nyugi, nekem is hányingerem van tőle – ült vissza a helyére.
Észrevettem, hogy egy alacsony, vékony lányka, szőke, sőt, majd' fehér hajjal és igen hóka bőrrel, ártatlanul nézett felém. Hófehér ruhában ült, már csak egy glória hiányzott a fejéről.
– No, és téged hogy hívnak?
– Gyere ide – mondta a külsejéhez egyáltalán nem illő hangon.
Megilletődötten figyeltem rá.
– Ha már itt tartunk, te még be sem mutatkoztál.
– Igaz, de itt most ez mellékes információ – kezdtem ideges lenni. – Szóval csak mondd, mi a szereped.
– Há' jó. Én az esetlen leánykát játszom.
Azt hiszem, ezekkel az emberekkel fog meggyűlni a bajom – futott át az agyamon.
Elindult felém egy jókora, sportos, napbarnított bőrű fiú. Nagy mandulaszemei csak úgy csillogtak.
– Márk vagyok, örülök a találkozásnak – szorította meg a kezem. – Durván fogalmazva, én az izomagyat játszom, de esküszöm, a külső néha csal! – vigyorgott rám.
No, vele sem fogok sokra menni.
– Örvendek, én Zita vagyok – szólalt meg egy elég sötét lány. Szó szerint. Fekete haj, fekete öltözék, feketével kiemelt kék szemek, csak a sápadt bőre tűnt ki. – Az én szerepem lényegre törő. Keveset, de amikor megszólalok, csakis értelmes és fontos dologról beszélek.
Felém indult az utolsó két személy; nagyon hasonlóan néztek ki – egyetlen különbség közöttük, hogy egyikük fiú volt, a másik pedig lány.
– Én vagyok Dani, és ő itt az ikertestvérem, Dorothy – szólalt meg a fiú. Kissé magasabb volt a lánynál, de ugyanúgy lányos alak, világosbarna haj.
– Vártunk ám – pattogott a lány. – Mi a filmben is az ikerpárt játsszuk, ami eléggé nyilvánvaló, de remélem, segítségedre lehetünk! – kuncogott.
– Köszönöm szépen – néztem rá kissé furán. – Szóval, szeretném látni azt a filmet.
– Rendben! – válaszolták rá kórusban.
Elfoglaltam egy megfelelő helyet, majd elindították.
Egy romos ház tűnt fel. Hét iskoláskorú fiatal kíváncsiságból bement. Kinyitották a rozsdás, nyikorgó ajtót, és egy nagy előtérben találták magukat. Egy lépcső állt ott, illetve mellette két kis folyosó. A következők szerint osztották fel a csoportot: Lili–Viktor, Márk–Zita, az ikrek, és Rebeka egyedül.
Minden dohos, poros és régi volt. Lili, Viktor és az ikrek felmentek az emeletre, Márk és Zita az egyik lenti folyosón, illetve Rebeka a másikon indult el. Hirtelen elsötétült a kép, de csak egy kis időre. Néhány másodperc múlva sikoltás hangzott fel. Majd viszontláttam a történéseket, mindenki kirohant az előtérbe. Majdnem mindenki. Hatan néztek egymásra értetlenül. Csak Rebeka hiányzott.
– Menjünk arra, amerre Rebeka ment – szólalt meg kis idő után Viktor.
A többiek egyetértően bólogattak.
Elindultak a kérdéses irányba, amerre elég sötét volt. Egy keskeny folyosó két ajtóval. Márk mély levegőt vett, majd elindult az első ajtó felé, így próbálva leplezni félelmét. Lélegzet-visszafojtva nyomta le a kilincset. Zárva. Mindenki megkönnyebbülve lélegzett fel. Megindultak a másik ajtó felé. Itt már Zita ment előre. Ez az ajtó nyitva volt. A szoba közepén meglátták Rebekát vérben feküdni. Meghalt.
– A fején látható seb alapján leütötték. És a sikításból ítélve látta az utolsó percben a támadóját – állapította meg Viktor a sokkból kizökkenve. – Márk, kérlek, nézd meg, hogy ki lehet-e nyitni – mutatott az egyetlenegy ablakra.
– Rendben – odasétált, és megpróbálta kinyitni, de hiába feszítgette, nem sikerült neki.
– Jobb lenne, ha megkeresnénk a tettest… – szólalt meg halkan Lili.
Mindenki feszengeni kezdett, és csendben vádló szavak hangzottak el.
– No jó, akkor összegezzük – vetett véget Zita a szöszmötölésnek. Szétnézett a helyiségben. –A szobába csak az ajtón keresztül lehet bejutni, mivel az ablak zárva, és más rés nincs. A szoba a folyosóra nyílik, ahonnan egy zárt ajtóhoz vagy az előtérbe lehet menni. Az előtérből pedig nem lehet észrevétlenül kimenni, mivel azt mindenki hallaná. Öngyilkos pedig nem lehetett a sikoly miatt. A tettes tehát közülünk volt valaki.
Meglepett arcok néztek egymásra.

Ebben a pillanatban vége lett a vetítésnek.

– Ennyi videóanyagunk van – vonta meg a vállát Rebeka.

– Őszintén szólva kíváncsivá tett, szóval segítek megoldani – feleltem, mire felcsillantak a szemek. – Szeretnék mindenkivel négyszemközt beszélni, hogy mit gondol erről, és aztán összegzem. Egyébként a szerzőtökről még mindig nincs hír?

– Semmi sincs – mondta Zita.

– Szeretnék először ééén beszélni – termett előttem Dorothy. Mindenki más kiment a teremből. – Olyan izgi ez a nyomozós játék – mondta fülig érő szájjal.

– No szóval, mondott neked valamit a rendező?

– Umm... Olyat, ami nincs benne a videóanyagban? Talán csak annyit, hogy zárjak be minden ajtót-ablakot. Gondolom, hogy ezzel is azt akarta bizonyítani, hogy köztünk van a tettes.

– Értem. És szerinted ki tehette? Vagyis kinek kellett volna megtennie?

– Nem tudom, viszont remélem, hogy közöm lett volna hozzá – nevetett.

– Szeretnél még valamit mondani? Ha nem, akkor küldd be a testvéred.

– Nincs más mondanivalóm.

Reméltem, hogy a többiek hasznosabbak lesznek, habár így is elég sokat tudok.

– Velem nem fogsz sokra menni, ezt előre leszögezem – lépett be Dani.

– És miért nem? – vontam fel a szemöldököm.

– Nem voltam túlságosan jóban a szerzőnkkel, csak akkor beszéltünk, ha muszáj volt. Egy kicsit fura személyiség volt, az biztos, és mindig nehéz volt kiigazodni rajta. Lehet, ez az egész az ő műve, és eredetileg is így tervezte.

– Köszönöm szépen, hogy meséltél róla. Egyáltalán nem ismertem, vagyis nem ismerem.

– Szívesen. Elmegyek, szólok Rebekának – mondta, és már ment is ki.

Rebeka bejött, majd leült velem szemben.

– Mondott neked valamit a rendező?

– Hmm… Hát csak annyit, hogy szerezzek sok művért, meg hogy majd egy nyolcast kell rajzolnom a vérrel. Mintha utolsó üzenet lenne…

– Nyolcast?! – elkezdtem agyalni a számon. Nyolc.

– Igen, én sem értettem. Néztem is, hogy de hát heten vagyunk, és a dátummal sem egyezik. Lehet, nem is nyolcasként kell értelmezni, hanem a végtelen jeleként.

– Azt hiszem, kimegyek veled levegőzni. Át kell gondolnom a dolgokat.

Ilyentájt üresek a folyosók. A gondolataimból kitekintve az egészet ridegnek láttam. Nem értettem, mit keresek itt. Honnan tudhatnám én, hogy „mire gondolt a költő”. Pont ezeket szoktuk költői kérdésnek nevezni – nem kell rá válasz.

Kilépve az ajtón, megéreztem, mennyire hűvös is van odakint. Összébb húztam magamon a kabátom. Egyszer csak mellém lépett Zita.

– No, te mit csinálsz idekint? – érdeklődött.

– Gondolkodom. Egy kicsit olyan szétesett az egész. Hova menne el ilyenkor valaki, aki a legnagyobb sikert aratná. Illetve miért csak jelenetenként adagolta nektek az információkat.

– Mindig is szerette mozgatni a szálakat. Őszintén szólva, én nem lepődtem meg. Ezért gondolkodtam el, hogy melyik lett volna a legjobb opció. Szerintem Márk a legjobb választás. Az én szerepemből kiindulva nem kellett volna végig egymás nyakán lennünk. Talán találnia kellett egy rejtett ajtót, ami oda vezet.

– Ez nem rossz ötlet, de akkor rá kellett volna találnotok a szobában. Nemde?

– Lehetséges, hogy az lett volna a következő lépés.

Visszamentem a terembe, ahol már várt Márk.

– No csá – vágta oda nekem. És épp akkor vette le a lábát az asztalról.

– Nem izomagy, mi… – mondtam alig hallhatóan.– Régóta vársz rám? – kérdeztem fennhangon.

– Neem, dehogy.

– Akkor jó. Szóval, mi a véleményed a kialakult helyzetről?

– Engem annyira nem érdekel. Tudod, mi jár egy ilyen felvételen való szereplésért?

– Umm, nem tudom, mire gondolsz.

– Hát a hírnév. Szerinted mi másért lennék itt? – forgatta a szemét.

– Azt hiszem, nekem kellene kérdeznem, nem neked – kezdett az idegeimre menni.

– Van kérdésed? – és már állt is fel.

–Most már inkább nincs – sóhajtottam.

– Akkor ezt megbeszéltük – és már csukta is be maga után az ajtót.

Mozdulatlanul ültem, és azon gondolkodtam, hogy miért is csinálom ezt.

Ekkor kinyílt az ajtó, és Viktor lépett be rajta.

– Helló – szólt egész rendesen. – Bejöhetek?

– Persze – sóhajtottam.

– Hogy haladsz? Tudod már, ki volt a tettes? – meglepett, hogy milyen természetességgel érdeklődik az ügy iránt.

– Őszintén szólva, nem haladtam valami sokat. Nem tudjuk a halál körülményeit. Hét gyanúsított és egy eltűnt író. Annyit tudunk, hogy kívülálló nem lehet, mivel minden be volt zárva. Illetve, hogy egy pillanatra elsötétült a kamera. Ezen kellene elindulni – hadartam el.

– De ha egy időre elsötétült, akkor előtte nem kellett volna látnunk azt, aki el/visszakapcsolja…

Ezen még nem gondolkoztam. Felálltam az asztaltól, és gyorsan megkerestem Rebekát. Valamit nem vettünk figyelembe.

– Hívj össze mindenkit. Most! – mondtam a szükségesnél kissé indulatosabban Rebekának.

– Baj van? – illetődött meg. Nemet mutattam, majd visszamentem a médiaterembe. Újranéztem a filmet, és megbizonyosodtam.

Mindenki bejött, és kíváncsian néztek rám.

– Először is, van valakinek valami információja, amit még nem tudok? – tettem fel a kérdést. Síri csend. – Akkor egyértelmű.

– De mégis mi? – röhögött be Lili.

– Először is, arról megbizonyosodtunk, hogy a gyilkos nem lehetett olyan személy, aki kívülről jött be. Öngyilkos sem lett. Azt feltételeztük, hogy nem is egy, hanem kettő gyilkos volt, mivel mindenki párban volt. A felvételen viszont nem látszott egyik gyilkos sem. Tehát, van valakinek ötlete arra vonatkozóan, hogy ki az, aki észrevétlenül elkapcsolta a kamerát, de nem kívülálló volt?

– Ne mondd, hogy… – szegezte a földre a tekintetét Rebeka.

– De bizony. Elsiklottunk egy dolog felett. Nem heten, hanem nyolcan léptek be az épületbe. A nyolcadik személy pedig nem más, mint az operatőr, hisz, ugye, kellett valaki, hogy felvegye a kamerával az egészet. Ő könnyűszerrel és észrevehetetlenül kapcsolhatta ki és be a kamerát, majd követhette el a gyilkosságot.