Gasztrogerillák, csülökre!

Cserna-Szabó András és a gasztrogalaktikus gégepukkasztó

„Nyolcz óra van, jönnek a vendégek. Mind sorba nézik, milyen vastag volt a disznó szalonnája. Megbámulják a sok szép, tiszta, forró zsirt, aztán bemennek a szobába és várják a dus vacsorát, rendesen borlevessel, vagy husos, kolbászos káposztalevessel szokás megkezdeni. Leves után jő a toros káposzta, vagy a sertés fejéből paprikás, sült, felvert galuskával. Fánk vagy jukturós galuska, ilyenkor a legszokottabb tészta, azután egy nagy tál friss sült kolbász, ez után megint egy másik tál tüdős és véres hurka frissen sütve. Mindezek mellé igen jó az eczetben eltett vörös, paprikás káposzta. Végül tepertős pogácsát és kocsonyát szoktak feltálalni.” (Zilahy Ágnes 1891-es szakácskönyvéből. In Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben. Gasztrokrimik. Magvető, 2011)

...és akkor most elárulom, véreim, nem csupán az írástól vagy az együttzenéléstől lehet valaki „higher”, mint az ópiátok vagy akár a szesz hatására, hanem, teszem azt, az evéstől – mennyiségi, illetve minőségi szempontokat egyaránt megfontolva –, de még sokkalta inkább amaz étek elkészítésétől magától!

...egy állni, bár lágyan hullámozni látszó víztükör mellett ébredek egy kétkilós olcsó sör intim közelségében, amikor is előtör belőlem a démon, és azt üvöltöm a még szunnyadó tábor irányába: íííí-iii, főzzünk ma a bográcsban hallét, s tegyünk bele mindent, ami tegnapról megmaradt!!... Azzal laza csukafejest ugrok a még párálló naptükrű tavacskába. Mire kiérek, gond egy szál se, a haver már megbontotta az előző nap elmentett Kentucky bourbont, első gyógycseppek idebent, indul a Nap. Hal még nincs vére csordítható, egymásra néz a sok vitéz, horgászok, előre! (ott is terem hamar a harcsa, debizúristen), én addig szalonnával megkenegetem a bográcsot, tűz is kerülék alája, pirítom benne serényen: egész paradichumut, nedvtől duzzadót, rengeteget. Majd ugyanannyi húsos/csöves paprikát (édeset, dögerőset vegyest) és vereshagymát, bánátit, ugyanúgy fél fej fokhagymát is. Egy szó mint száz, lecsót zagyválok veszettül tomboló – ugyanakkor a kentuckyktől egyre enyhülő – macskajajomban. A hal alá. Ami még csak most lészen kiráncigálva éltető eleméből. Ja. Oregánót is morzsoltunk bele bőven. Ezen akadt ki egyszer az egyik olvasóm. Oregánót. Hallébe.

 „Bátraké a kemence!”, fordítja le – bátran – Kopeczky a zseniális Asterix-füzetekben, s valóban: mersz híján merre? Magyar? (És üzbég és inuit és litván.) Figyelj!, hallod?, simán meg lehetne abból a perspektívából is közelíteni az egészet, hogy Cserna meglovagolt egy divatot: a sztárszakácsok hosszan kitartó 15 percében színre lépett, „előbújt Mikszáth hasából”, és elbűvölt egy nemzedéket. (Igen, nemzedéket. A nemzedéket ma százakban is mérhetjük. Ezrekben pláne.) Azt mondom minderre: rossz téma nincs, csak kancsal tekintet; hát ő aztán igen éles tekintetet villogtat nekem a Levin körút óta – az „volt meg” elsőként –, a gasztronómiához nem hogy a filozófia és az alkímia magasából – és mélységéből – közelít, hanem ráadásul még metafizikai alapokon is. Nyugodva. Persze, izgatottan. A stílusa pedig makulátlan; némi Worcester-szósszal meglittyentve egy cseppet. Legott.

...jóval fentebbi idézetem persze nem utal egyértelműen a macskajajra – noha ott lapul a sorok között több helyütt a jótékony hatású (savanyú) káposzta, a kocsonyáról már nem is beszélve –, a következő (0. típusú) találkozásunk márpedig a Nagy macskajajkönyv vala. (Darida Benedekkel közösen írták.) Alap. Minden, mi jótékony. Minden, ami a Félelem és reszketés...-ben az „entellektüel”, a Moszva-Petuski-ban a „potyó” narkóról, minden, ami Hajnóczyban a féktelen alkoholfogyasztásról megvan, az itt megvan az ínycsiklandó – olykor pedig gyomorforgató – kulináris költészetről. Cserna érzi.

...aztán volt a Sömmi, végigvihogtam – no meg szintén belekorogtam koronkint, a csárdákban születő „nemzeti” étkek szemléletes megjelenítése folytán. Sándor?... ... ... Sömmi. ...ezek után meg rám talált nemrég a 77 pacal, majd születésnapomra az Ede a levesben; dedikálva, ja, van egy közös ismerősünk, aki nem mellesleg szervezgeti a Nagy Közös Főzés munkacímű lovagi tornát, ahol, kérem tisztelettel, gasztrozófiai nagyhatalmak összecsapása ígérkezik – még ha ez az „összecsapás” fröccsel teli korsók által is esik majd, haha. (Nem csupán első (bika)vérig!)

 Ede. Gasztrokrimik, de komolyan. Árpád apánk kostökacskójától kezdve Bocskai tökfödőjén keresztül a Feltámadás fazekáig mindenhová beszagolva, minden zsíros ujjlenyomat végigvizsgálva. Bravúr. Valamint hiteles nyelvi lelemény. Alázatos albatroszok alkonyatkor alászállnak.

...eh, baró arc ez a Cserna, de hát ezzel már az a regényrészlet óta tisztában vagyok, amit egyszer egy folyóiratban véletlenül elolvastam. Halálcsillag. „Rakom az édes faszomat a kályhasípba.” Csak ez az egyetlen csíki szófordulat értékesebb számomra Turgenyev minden soránál. Úgy „metafizikai humortól” átitatott, hogy közben tényleg az. Elképesztő.

Négy éven át egy gasztronómiai folyóirat fő munkatársa és szerkesztője is volt többek között, de hát nem ez a legérdekesebb. Hanem az, amilyen hiteles hangon szólal meg; érzem a savanyú fröccse ízét, bazmeg, amit a bivalybasznádi presszó ragacsos pultját támasztva hörpöl, a következő pillanatban meg jó pikáns borscs csiklandja ínyemet. Legott.

...Jókai, Mikszáth – az Ede a levesben Mikszáth előszavával jelent meg, haha –, Krúdy. És nyilván Ujházy és Ínyesmester sem hiányozhatnak. És hát nyilván Hamvas se. Jó étek, jó itók... és persze jóféle füstölnivaló! Mást én se mondok. Jó asszony combbelsőjén a varázslatos odőr. No, azt még!

...jaja, sorozatunkban most, többszörösen is rendhagyó módon, részint nem egy számomra kedves, és nem egy kultműről vagy -szerzőről regélek, részint nem is könyvről/filmről/zenéről emelkedik itt szó elsősorban, hanem magáról az önmagát megálmodó, a világot maga után emelő, Isten adta Művészetről, mámorról és valós ébrenlétről, Dionüszosz szelíd, olykor meg szilaj ostorcsapásairól.

Derűs, hótól szikrázó vakációt minden ébren álmodónak, áldás!

...és persze olvassatok sokat, Csernáékat is – aztán ha más nem is, a krampampuli kékes lángja végtére megvilágosít...

P. S. – ...és hogy mennyire nem veszik el az idő mélységes kútjában, noha arrafelé portyázik, e páratlan páros Edében egyesülve, hanem az aktuális „valóság” ütőerén is rajt’ tartja az ujját, azt remekül szemlélteti záró idézetem is. Gasztrogerillák, előre! Salóm! Esz-szalám alejkum.

„A valódi lecsó az alföldi ember mediterrán életérzését és alkotó fantáziáját fejezi ki. A valódi lecsó a Nap Lovagjának remekműve.

Nem étel, műfaj.

Simonffy Novellistája szerint a lecsóban a teremtés mítosza van benne. Valóban. És most az újrateremtés mítosza is.

Mert ameddig nem tudjuk konyhánkat újragondolni, ameddig nem tudunk egy patinás, a hagyományokon, a régi magyar gasztrozófián alapuló, mégis korszerű és izgalmas gasztronómiát varázsolni, addig olyan nép leszünk, amilyen most vagyunk: egyszerre álmos és álmosító, alacsony növésű, de fennhéjázó, irigy és dühös, maradi és sznob, szűk látókörű és középszerű nemzet.”