100 éves a Mikulás országa
Finnország december hatodikán, Mikulás napján ünnepelte 100 éves függetlenségét. Ennek apropóján készítettem interjút egy kedves barátnőmmel, Lőrincz Andival, aki már kétszer is hosszabb időt töltött a finnek országában. Olvassátok szeretettel.
Én: Mit csináltál Finnországban?
Andi: Egyetemi éveim során ösztöndíjasként tanultam kint egy népfőiskolán (Magyarországon is északi mintára hozták létre annó a népfőiskolákat). Ez azt jelentette, hogy egy kicsike városka mellett két kilométerrel az erdő közepén laktunk, ettünk, szaunáztunk, tanultunk és szórakoztunk finn és orosz társainkkal. Nyugodt félév volt. Én szerettem. Később látogatóban jártam Finnországban rövidebb időkre, tavaly nyáron pedig egy hónapot laktunk a húgommal egy tengerparti városban, ahonnan végiglátogattuk az ország nagyvárosait és a Mikulásfalut.
Én: Milyennek kell elképzelni egy finn szomszédot?
Andi: A finn szomszédok nagyon kedvesek. Amíg nem szólok hozzájuk, semmi bajuk velem. Hetente egyszer láttam egyiküket kint cigarettázni. Egyszer pechjére épp akkor, amikor bajban voltam a biciklimmel: leeresztett az első gumija, és nem volt pumpám. Harmadszor „találkoztunk” akkor, így már régi ismerősként ignorált. A bennem élő finn egyszerűségével megközelítettem, és egy „Hei!” terjedelmű bevezető beszélgetést követően a tárgyra tértem. Hasonlóan szószátyár stílusban közölte, hogy nem tud segíteni, viszont a városban sok jó bolt van, próbáljak szerencsét ott. (A bicikli éppen erre kellett volna nekem...) Ezek után már kifejezetten szívélyes morgással üdvözölt, amikor következő héten elkerekeztem mellette.
Én: Hahahahha
Én: Azt hittem, szereted Finnországot!
Andi: Szeretem. Miért? Nem ez jön le? Lélekben sokkal inkább finn vagyok, mint magyar.
Én: Komolyan?
Andi: Értem őket, és nekem az a normális, ahogy ők viselkednek és működnek. Itthon vagyok meglőve...
Én: Miben láttad a legnagyobb kulturális különbséget a két ország között?
Andi: Azt hiszem, a bizalom az alapja nagyon sok különbözőségnek, ami az élet sok területén megmutatkozik. Kezdve onnan, hogy egyáltalán nem, vagy csak jelzésként használnak biciklizárat, egészen a sokat emlegetett oktatási csoda teszt- és házifeladat-mentességéig. „Élni és élni hagyni, maximum segíteni, ha kérik” – ez a program fut a finn emberekben. Emiatt tűnnek hidegnek is, pedig valójában csak tiszteletben tartják egymás személyes terét. Úgy gondolkoznak, ha én nem ártok a másiknak, én becsülettel elvégzem a saját feladatomat, amihez értek és amit szeretek, más is ugyanígy fog tenni. Az ilyen légkörben felnövő gyerekeknek nem kell állandó ellenőrzés, fenyegető dolgozatok, büntetések, és felnőttként is betartják az egyébként is ésszerűen felállított szabályokat (pl. sosem mennek át a piroson a gyalogosok sem).
Én: Mi a legkülönlegesebb étel ott, és miből készül?
Andi: A mämmi. A fekete trutyi, amiről az a legenda járja, hogy kátrányból csinálják; kizárólag húsvétkor eszik, napokig készül, elvileg édesség, gyakorlatilag a mai ízlésnek már nem az, és a finnek sem mind kifejezetten szeretik. Én még nem kóstoltam. Nem tudom, fogom-e.
Én: Hogy állnak a finnek a Mikulás-meséhez?
Andi: Minden finn tudja, hogy Korvatunturin lakik a Joulupukki. A magyarok is tudják, mert minden évben eljön hozzánk december 6-án. Így jól jártak velünk, mert szinte minden más keresztény országba karácsonykor kell érkeznie szegénynek.
Én: Hisznek-e abban, hogy nyelvrokonok vagyunk?
Andi: Igen, náluk is ezt tanítják. Kb. annyira kezd kopni ez az elmélet ott is, mint idehaza (csak a sértett egó felhangja nélkül), de az én személyes tapasztalatom az, hogy örülnek a magyarnak, s a finn vehemenciához mérten testvérként fogadnak.
Én: Mondj egy vicces szót!
Andi: Hirtelen Helsinki egyik városrészének a neve jut eszembe, a Pukinmäki. Ami körülbelül apódombot jelent vagy kecskedombot, kecskehalmot.
