Előre kurvák, gengszterek – a punk meg én
Az első találkozásomat a punkkal valószínűleg nem tudom felidézni, bár azt hiszem, a gyerekorvosomnál bukkantam az első Aurora-kazettákra. A vele való beszélgetéseim is vezethettek arra, hogy számomra a punk nemcsak a szigorúan max. másfél perces atombrutált jelenti, sokkal inkább a szabadságot, a jókedvű minden(rendszer)ek felett állást, így sok együttes az én kategóriarendszeremben hiába ordít, bizony nem punk, David Bowie viszont például simán az. De életem első igazi találkozását nem felejtem el, a méltán híres szombathelyi sátras LMS-fesztivál (1999) vasárnap kora délutáni programjának fellépője volt az akkor igencsak kezdő Fürgerókalábak. Első demójukat hozták népszerűsíteni, és ott a dombon, sok-sok sátorból kimászó zilált ember között megértettem, hogy nem kell feszülni itt például a genderkérdéseken (Baláááázs), a wellnessen meg a gyúráson (Gy.Ú.R.O.K.), ahogy a mosdóügyeken (Én élvezem, ha szétkenem), lehet itt együtt nevetgélni és kész.
Ez az a jókedvűség, amit nekem csak a punk tud, derűsen beszólni és elküldeni a büdösbe, akit éppen el kell. Ennek a két attitűdnek az egyik legmarkánsabb hazai képviselője a HétköznaPICSAlódások, akik megjegyzem az irodalmi-brechti tanító fellépést is vállalják, a József Attila-lemezük az egyik legjobb verslemez, amelyet hallgattam, ha nem a legjobb, és örömmel hallgattam az elszállt szaxofonokat pl. az Edgar Allan Poe-novelláról szóló számukban is (Doktor Kátrány és Toll Professzor). Sok nehéz helyzetből húz ki a punk, a legőszintébb megnyilvánulási forma, a szöveg is szinte majdnem olyan egyértelmű, olyan direkten jut el, mint a zene, az a jó szöveg, ami nem szarozik, ezt most is így gondolom.
Az igazi hátborzongató itthoni punk, ami tényleg vérre megy, a Spions és a CPG. Ezzel a két együttessel már felnőttként ismerkedtem meg, és nagyon sokszor hallgatom. A Spions a művészeti formákban vitte már akkor a hetvenes évek elején hihetetlen magas szintekre a mondanivalót, szofisztikáltak és mégis ütnek. Tagjai a mai napig páratlan alkotók, előadásokat tartanak vagy épp Kanadában vállalnak DJ-ként fellépést féltitokban. A CPG-vel történtek azt hiszem, az előző rendszer egyik nagy tragédiája, Johny Rotten megrázó gyerekkora elbújhat a ’70-es, ’80-as évek magyar punksorsai mögött.
Személyes vonatkozásom a vasi punkkal van, a kis létszámú, de elhivatott és örömteli hegyfalui punkminifeszt (a templom melletti kocsma mögött, a telken) életem egyik legmeghatározóbb élménye. Szerencsére a HC és különböző core szcénák működése töretlen, bár örülnék, ha a sok stílus és képviselője nyitottabbá válna egymás felé, már csak a közös mondanivaló miatt is. A punknak ugyanis az üzenete a legfontosabb.
És akkor a végére egy jó hír, hogy Punk’s really not dead: gyermekkorom német poppunkkedvence, a Die Ärzte Schrei nach Liebe (általam is sok alkalommal boldogan előadott) száma reneszánszát éli, a PEGIDA-ellenes kampány dalává választották. Éljen a nemzetközi Nazis Raus, éljenek az antifa huligánok!
