Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

…meg egy kicsit az olvasásról

Az olvasás egy csodálatos dolog. Bármikor a kezembe vehetem az elmúlt korok nagy gondolkodóinak könyveit, és akárhányszor csak ez megtörténik, beszállok a saját időgépembe, és évszázadokat, évezredeket repülök vissza. Hátborzongató élmény egy másik ember elméjébe belelátni, megfigyelni, hogyan működik az ő agyuk. Hogyan, miként s merre fordulnak az agytekervényeik, miképpen vonzzák egymást az apró barázdák egyik asszociációról a másikra, közben pedig élvezetes, elgondolkodtató tartalommal töltik meg az én fejemet, ezzel órákig-napokig lekötve a figyelmemet, hogy a saját bajaimra ne is jusson időm gondolni. Aztán az ember rátalál a saját féltve őrzött kincseire, egy könyvre, amely annyira magával ragadja, hogy a helyszínen érzi magát, azonosul a szereplőkkel, egyszer király, másszor parasztlány szerepébe bújva.
A szépirodalom azonban egy külön téma. Félek tőlük, mert úgy gondolom, túl nagy kihívást jelentenek, nem tudok felnőni a feladathoz, és lemaradok a történet mágikusságáról, miközben annyira figyelek a morális, erkölcsi tanulságok felfedezésére és a rajtuk való merengésre, hogy nem veszem észre a szemem előtt kibontakozó gigantikus méretű gondolatot. Ameddig lehetőségem volt rá, elkerültem ezeket a műveket, csupán néhány vízcseppet átengedve a szűrőn, hogy ne maradjon teljesen üresen a hordó. A közelmúltban azonban megváltozott ez a dolog is, mint oly sok minden ebben az évben, s halomszámra rágom át magam a szépirodalmi regényeken. És rájöttem, nincs mitől félnem. Nem arról van szó, hogy mindent felfogok, sőt, valószínűleg még annak felét sem értem meg, amiről azt hiszem, hogy megértettem, de az írók zsenialitása abban rejlik, hogy egyszerű kifejezésekkel, mindenféle csinnadratta nélkül mesélik el történeteiket.
Khaled Hosseinibe egy számomra csak az utolsó pillanatban láthatóvá vált sarkon botlottam bele. Valamiért úgy gondoltam, hogy az író munkásságával illenék időrendi sorrendben haladni, a Papírsárkányokat pedig nem ismertem. Sőt, az a szomorú igazság, hogy Hosseiniről még életemben nem hallottam, így hát fogalmam sem volt, mi fán terem az afgán születésű amerikai író a mindennapjaiban. A Goodreads nevű angol weboldalon azonban a 2013-as év legjobb fikciójának választották az És a hegyek visszhangozzák című alkotását. Gyorsan elolvastam a rövid tartalomleírást, és… hagytam is a fenébe. Unalmas családregénynek tűnt, én pedig a legkevésbé sem vágytam erre. Eltelt egy-két hónap, és a twitteres könyvblogger ismerősöm újra beajánlotta nekem a könyvet, így hát vonakodva ugyan, de felvettem az olvasandó kötetek listájára. A többi pedig már – ahogy mondani szokás – történelem. Ha az lenyűgöz, hogy halott emberek fejébe kukkanthatok bele, akkor annál csak egy izgalmasabb tevékenység létezik. Olyan valaki fejébe belelátni, aki ugyanabban a korban él, mint én, csak éppen a világ másik felén, és tőlem meglehetősen eltérő megpróbáltatásokon ment keresztül. Az egy hét alatt, amíg ennek a könyvnek a lapjaiban merültem el, kicsit közelebb kerültem egy testvéremhez, akivel jó eséllyel soha nem fogunk találkozni. Vagy talán mégis. Mert hat ember elég ahhoz, hogy bárkihez eljuss ebben a világban, Afganisztántól Franciaországon át egészen Amerikáig.
Már az első fejezet megkérdőjelezhetetlenül belekötött Khaled Hosseini karjaiba. Nem egyszerűen szépirodalomról van szó, hanem valami még annál is zseniálisabbról. Úgy szárnyal a történet, a szavak úgy sodornak, hogy az szinte felfoghatatlan. Nem is értem, hogyan lehet ilyen tárgyilagosan mesélni, és mindeközben egy generációkon átívelő család szívszorító történetét elregélni. Megismerjük a kapcsolatok kusza hálózatát, egyszer sem elfeledtetve velünk az első éjszaka történéseit. Néha döbbenten, vagy akár elképedve ismertem fel az összefüggéseket, hogy az Afganisztánból eltávolodott rokon Amerikában akkor kinek is kije, és azonnal sikerült társítanom az ő gyerekkori történeteiket. Ezért is éreztem úgy, hogy mindenkit ismerek, és egy tábortűz köré ülve csak beszélünk és beszélünk és beszélünk… Egészen kifulladásig. Ki-ki a saját szemszögéből, a kusza összevisszaságban felfedezve rengeteg életünk kereszteződő útjait.
Hosszú ideig töprengtem, mit is éreztem a regény olvasása közben. Kerestem a jó szót, a kifejezést, de minél tovább és erőszakosabban kerestem, annál jobban elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy túl szűkös a magyar nyelv ahhoz, hogy mindezt leírjam. Ám a végén, csakúgy mint ahogyan belebotlottam a könyvbe, ugyanolyan váratlanul rá is jöttem, hogyan jellemezhetném. És hogy a történet törékeny szépségéhez hű maradjak, nem használok nagy szavakat, költői hasonlatokat, csupán annyit mondok: életszagú.
Hiába fikció, egy pillanatig sem érződik rajta az erőlködés, gördülékenységével apránként szívja magába a porszemeket, néhol sebeket szerezve, hogy aztán kitisztítsa azokat, csak hogy újabbakat tudhass magadénak. Nem igényel sterilitást, mert az élet sem az átláthatóságáról nevezetes. Ezért hát az sem lepett meg, hogy a mű végén nincsenek elvarrva a szálak, de csalódtam is volna, ha minden happy enddel végződik. Jobb az úgy, ha megmaradnak ezek a láthatatlan sebek, melyeket egyszer majd magukba szívnak a hegyek. És pár évszázad múlva majd ugyanúgy visszhangozhatják, ahogyan tették ezt most is.