Papp Katalin versei
Papp Katalin versei
Már nincs menekvés
Biztos vagyok benne
Hogy hamarosan
Eljön a világvége
Ma a mami szétfőzte a rizst
Búcsú: menj most el
1.
Várok
November óta
Mindennap
Várom hogy írj
Már május van
Én még mindig
Dunnával takarózom
Azt hiszem
Fáznék nélküle
2.
„Istenem milyen fiatal vagy!”
Ezt mondod mosolyogsz és nézel
Úgy nézel mintha a világ minden szépsége
Énbennem összpontosulna
Mintha egyszerre lennék az összes nő
Akit eddig felcsináltál
De hisz én csak egy kislány vagyok
És tudod hogy szeretlek
Te szatír
3.
Az üres zseb
Véletlen volt
Így teremtetett
Az innen kivett pénzt
Mindig valami károsra
Herdálom
Kis öngyilkosságokat
Követek el
Titokban
4.
Hiú vagyok
Mert hiúvá tettél
Azóta hiszem
Hogy minden
Mi létezik
Engem kíván
És engem imád
Ha minden nem is
Te biztos
5.
Hiába törekszel
Engem még mindig
Nem gyötör a gyönyör
A kérdés az
Ismersz-e annyira
Hogy észrevedd
Csak könyörületességből
Nyögök úgy
6.
Hiányzik
Az alkoholmámoros
Hajnal bámulása
Hiányzik
A cigarettafüstből kerekedett
Gomolyfelhő felettünk
Hiányzik
A pinceszagú kabátod
Susogása
Hiányzik
A mocsok miben
Fetrengtünk
Hiányoznak a sebeim
De már begyógyultak
S már nem akarom hogy a
Hiányod hiányozzon
Drumó Gergő
Csontig lerágott
Guberált álmokból összetákolt
Ágyon fekszem
Hófehéren kifeszített lepedő
A vásznam
Szöggel töltött kispárnára
Hajtom fejem
S reménykedem
Mindhiába
Mindig tudtam
Létezel
Láttalak a fán ülő
Sötét démonokban
Hallottam
Hogy suttogsz hozzám
A ködös szántóföld
Széléről bőgő
Szarvasbikaként
Éreztelek
Mikor délutánonként
Átölelt az erdő
Mézillata
Ott voltál
Ott tanyáztál
A szemhéjam alatt
Éjjelente
Vigyáztad az álmaim
Csak kár
Hogy nincs matracom
Tényleg létezel
De mivel már ismerlek
Bujdosol
Felköltöztél a kakasülőbe
Oda
Ahol nem lakhat élő ember
Igaz
Te ördög vagy
Orgonabokrok alatt
Már megint itt tartunk.
Fekszünk egymás mellett némán, mezítelen.
Én egyre csak a melleim közt hegesedő szakadékot bámulom.
Mert ez a kapualj.
Fagyott szívemhez ezen járt le lékeket vájni a feledés.
A szótlanság szikrát vet.
Mohón perzseli fel perceinket, lassan felfal minket is.
Te nem szidsz,
nem véleményezel,
nem javítasz ki,
nem mondod, hogy a fejemben pergő regénnyel erőszakolom meg a valós életet,
már nem mondasz semmit.
Akárhogy nézem, megváltoztál.
Még mindig szép vagy, még mindig te vagy a Sátán, az Isten,
mondtad, hogy szeretsz,
és én azt hittem, majd elviszel innen,
de te itt maradtál az ölemben.
Eddig azt hittem, szép a viszonzatlan szerelem,
mert én megint itt tartok,
fekszünk egymás mellett némán, mezítelen,
és most hiszem azt, hogy hazudsz.
Olyan nyomorult vagyok.
Mint amikor századjára is megbocsátok neked.
Ezért is, hogy te megkomolyodtál.
Én meg gyerek maradtam.
