Ambient

Megvan a technológiánk, megvannak a mérnöki készségeink, hogy gyógyítsuk magunkat, hogy etessük magunkat. Megvan a tudásunk, hogy véget vessünk a háborúnak, de hiányzik a szellemi látásunk, az a képesség, hogy kondicionálni tudjuk az elménket és változtatni a tudatunkat. Ez nem könnyű.

Ma űrrepülésre készülünk.

Télen máshogy érzem az illatokat. Narancshéj dombokat készítek, kiterítem a könyveket, és egy üveg Jägert teszek az asztalra. Csendben keresem, hogy van-e még valami, amit nem raktam helyre. Minden tökéletesen kell hogy álljon. Néha rám jön a kényszer, ilyenkor van, hogy egy órát nézem az asztalon a tárgyaimat: az iránytűt, a vonalzót, a ceruzát, a hőmérőt, a telefont vagy az erősítő kábelezését, és percenként mozdítok rajtuk, hogy megtaláljam a megfelelő elhelyezést. Ma különösen büszke vagyok magamra. Egész délelőtt a számítógép kábelezésén ügyködtem, és végre megtaláltam az optimális rendet. A leghanyagabb, legalapvetőbb hiba, amikor a földön hagyjuk gubancolódni a monitor- és a tápkábeleket, amibe idő után persze belekeveredik pár USB is és a LAN, a szétfeslett pókhálók és mindenféle szösz. Terveztem egy dobozt a falra. All in one elosztó: áram, internet, aksi, router… Egy PC is lehet elegáns. Do It Yourself.

Délután összerakjuk az erősítést. A hideg előszobában várnak a monstrumok, már ránézésre is félelmetesek. Én este valamikor szedem elő a kis szelencéből a papírt. Bicikli, hegy, nap, holdacska. Már tudom, mire számíthatok.

Csillagidő 44741.9. Körbeértem. Ciklusokban menetelnek a számok, picit talán elcsúszva. Utolsó telihold a téli napforduló előtt. Telefonnal bogarászom az eget. Lenyűgöző a digitális óra smaragdzöld fénye, mintha lilásan is szikrázna, láthatatlanul, az apróbb dimenziókban csak. A számokat már kezdem nem érteni.

Leülök a fotelba, és nosztalgiázok. A nyári forróságra gondolok. Amikor random csipegettünk ki az időből. Ünnepeket az ünnepekből vagy egy tágas vasárnapból. Gondosan előkészítve mindent, összeraktuk a bulikat, mintha sámánok lennénk mindannyian. Ki a fényeket, ki a hangot, ki a helyet járja körbe. A guruló basszusok a mező szívét jelentik ebben a néhány hónapban, játék a hatalmas, tiszta terekben, pulzáló energia. Foci és frizbi.

Tüzet kell csinálni. Kezdek fázni. Vagy inkább remegni. Hullámokban. Forró teák, a nyár termése és szikrázó hó. A képernyő és a tűz szelíden vigyázza az élményeinket, a neten pedig összekapcsolódunk. Pár óra, és sokan leszünk.

A növények jól érzik magukat a nappaliban, mi már a tánctéren füstölünk. A diszkófények, a változatos ritmusok, a furábbnál furább hangok egész jól kondicionálják azt a tudatállapotot, amibe keveredtünk. Mindezek a drogok (a fények és a zene) racionális választ nyújtanak az őrültségünkre.

Ma volt a leghosszabb éjszakánk. A téli nap éles fénye a selyem és a bambusz takarásában finom borokkal érkezik. Hajnali részegség … ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Reggel már vár a manifesztó és az új fogadalmak. Újra egy év, újra egy feladat. Ülünk fáradtan, gyerekesen, élményekre éhesen. A fedélzetről jelzik, hogy lassan itt az idő felkészülni a hipertérugrásra. A korong már kapcsolódott a kódjainkhoz. Felfedezők vagyunk. A mi létezésünknek az ismeretlen ad értelmet.

Úton. Felderítjük a körülöttünk lévő világot. Egy ideig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyedül száguldunk. De nemsokára megtörténik az első találkozás. First contact. Először a növényekkel, majd ezzel a gombával, az állatokkal és tovább. Még egy csésze tea, és teret váltunk. A kommunikációs tiszt már élő nyelvi rezonanciákat észlel, a fordító mátrix elindul. Csatlakoztunk az űrinternetre. The spice must flow…

Gyorsan elhagytuk a naprendszert, a térhajtómű és a görbületi buborék stabil, lassan fény alá váltunk. A hajóorvos felébreszti az embereket a sztázisból, a hídon pedig pezsgőt bontunk.